Az első táborozásunk idején, kísérő nélkül, magunk járhattunk a halak után. Két horgász egy csónakban így dukált, így harcsáztunk. Sőt, miután tíz nap elteltével fele csapatunk haza utazott, egymagam is nekivághattam az Ilinek. Csodás érzés volt úgy kuttyogatni, hogy csak magamra számíthattam. Bár nyolc kilós süllőt és nagyon sok balint is fogtam, azért a harcsa volt a fő célpont. Egyik reggel, amikor már a harmadik hét napjaiban jártunk, különösen jól kaptak a harcsák. Az első óra szinte csak fárasztással telt, két – három nagyobb mellett, sok „kisebb”, öt, tíz kiló körüli példányok jöttek a horogra. Még a csali is fogyni kezdett, gondoltam egy merészet, és behúztam a csónakmotort. A helybéliek még az első napokban mutattak egy távolabbi helyet, ahol szerintük a legnagyobb harcsák éltek. Néhányszor megpróbáltuk, de ott is csak az átlagos méretekig jutottunk. A maradék csalimmal most egyenesen oda, egy elágazáshoz igyekeztem. Két folyóág találkozása, majd ezt követően enyhén kanyarodó, mélyülő, szélesebb ág bújtatta itt a harcsákat. A hely érdekessége a kazahok szerint abban állt, hogy a meder szélében álló magas nád töve, mélyen a víz alatt átjárható, üreges. Ezek a járatok kisebb, nagyobb, meghorgászhatatlan tavakba, vízzel öntött területekre vezettek. Innen jöttek, elő időnként az öreg harcsák, ítt igazán háborítatlan területeken élhettek. Az elágazáshoz érve időben leállítottam a motort, hogy elsimuljanak a hullámok. Felcsaliztam, egy rendesebb hal darab került a nagy horogra. Rezzenéstelenül, csillogva feszült a víz. Elhelyezkedtem. A csónak farában ültem, és úgy öt méterre engedtem le a horgot. Milyen furcsa – gondoltam, hogy itt mindenféle formátlan haldarabra is rákapnak a harcsák. Ezt már kitapasztalhattam az elmúlt napok alatt. Egy alkalommal az is előfordult, hogy a horgon lévő kisebb harcsát fárasztás közben derékon kapta egy óriás. Volt tehát remény arra, hogy a csapatunk által már megfogott, két méter feletti harcsák számát tovább gyarapíthatom. Mert fogtunk azért szépen akkor is, későbbi útjainkon is, nagyobb és kisebb harcsát egyaránt.

Az első ütések igazán szépen pendültek. A magas, akár hatméternyire is felnyúló nádfalak szépen visszaverték a hangokat. Nem is ütöttem a szokásos ritmust, annál valamivel ritkábban, hosszabb szünetekkel próbálkoztam. Alig haladtam egy keveset, amikor Gábor, Csaba és a rendíthetetlen horgászamazon Rita érkeztek meg a Balhas felől. Egy kis beszélgetésre összekapaszkodtunk, együtt csorogtunk lefelé. Mint mondták, szépen fogtak, de most visszamotoroznak a táborba. Gábor megkérdezte maradjon e velem, de végül is úgy döntött: egy hideg sör neki is jól esik majd a táborban. Ismét egyedül maradtam. Körbe pillantottam és láttam, úgy kétszáz méterrel lejjebb hozott már a folyó. Visszamegyek – határoztam el gyorsan, hiszen teljesen kihagytam az ígéretes szakasz elejét. A víz is mozgott még Csabáék csónakjától, hát egy füst alatt én is meghullámoztattam egy kicsit. Pontosan az előbbi helyen kezdtem az ismétlést. Ekkor már újra csend volt, csak a kakukkok szóltak a kék ég alatt. Az első ütések azonnal adtak egy kisebb bajuszost.

A harmadik, vagy a negyedik rövidke sorozatot ütöttem, amikor süllyedni kezdett az úszóm. Csak úgy simán, nem oldalra, inkább merőlegesen merült, ment lefelé. Egy fél pillanat és az úszót már nem is láttam, kifeszülni készült a zsinór, de ekkor már a kezemben volt a bot is. A szokott mozdulattal bevágtam és tüstént éreztem, hogy a megakasztott hal a jobbak közül való. Határozottan, keményen tartottam a görbülő botot, és ekkor ért az első meglepetés. A harcsa egy pillanat alatt csaknem kicsavarta kezemből a rövid erős nyelet. Amint letört a két, három méterrel lejjebb lévő fenékre, megszólalt a fék is. Hoppá – gondoltam, ez tényleg a jobbak közüli lehet. Ötvenes, vagy inkább több, talán jóval több – gondoltam, miközben a hal felfelé indult. Kissé beljebb is ugrott a meder közepe felé, itt úszott, itt húzott felfelé. A csónak hamarosan szintén beljebb került egy kicsit, majd némi pumpálás, orsózás után a meder közepén követte a harcsát. Hú, ez már igazán szép lehet – kapkodtak a gondolataim, mert egy csöppet sem tudtam lassítani a halon. Úgy ment, feltartóztathatatlanul, ahogyan ő akart. Nem baj, a felszerelésem mindent kibír – gondoltam és ráfogtam a nagy orsó dobjára. Húzzad csak a csónakot, a homokos mederben biztosan nincsen akadó – nyögdécseltem magamnak egyre nagyobb izgalommal. A harcsa pedig, eddig nem érzett erővel, vagy inkább súllyal vitte, csak vitte felfelé a csónakot. Az elhúzó barátaim motorhangját már régen nem hallottam. Körülvett a csend, néha kakukkszó, néha egy – egy fékreccsenés, csupán ennyi hallatszott. Meg talán a szívem zakatolása, mely immár rendesen beindult, miközben jó száz métert haladhattunk felfelé. A nagy erejű hal ez alatt el sem billent a fenék közeléből. Mintha leragasztották volna oda, annyira lent dolgozott. Rágörbültem, néha szinte letérdeltem a csónak elejére, kezemben pattanásig feszítve minden, de még sem tudtam a halnak parancsolni. Nem lehet semmi baj, el fog fáradni – kezdtem nyugtatni magam, éppen azért, mert egyre nyugtalanítóbbak lettek a múló percek. A harcsa várható mérete, a lehetséges nagysága cikázott a gondolataimban. Minden porcikámmal éreztem, hogy nem mindennapi példánnyal találkoztam. Jó néhány nagyot, fogtam a kalandom előtt és utána is, de ezt a fogottaknál, a később fotózottaknál ma is nagyobbnak gondolom.

A folyamatos, felfelé menetelésünk közben eszembe sem jutott, hogy a szakításon kívül bármi baj érhet. Ám ezután fordult a hal és ezzel a helyzet is. Egy kis toporgás után, a harcsa elindult visszafelé. A víz folyása miatt, és mert még ereje teljében volt, most kétszer olyan gyorsan megtettük az utat, mint felfelé. Egy-két perc és már a kapása helyén vontatta a csónakot. Ekkor jutottak eszembe az állítólagos víz alatti járatok, és ha lehet, még izgatottabb lettem. Nem véletlenül. A lefelé irányuló húzás a mederközépről lassan a parti nád irányába kezdett mutatni. Eszembe jutott az is, hogy néhány megfogott harcsánk, így Laci barátom nyolcvanhét kilósa is beleugrott a nádba. Dűlőre kell vinnem a dolgot, fel kell emelnem, el kell húznom a nádtól – így okoskodtam nagy sebtében. De a kivitelezés nem sikerült. Mikor egyértelműen látszott, hogy a nádas mélybe fúródó lábát célozza, teljes erővel emelni próbáltam. Olyanokat tekergett, rúgott vissza, hogy minden ügyességemre szükség volt a bot megtartásához. Annyira azért mentem, hogy az egyik emelésemkor a zsinór körül hatalmas örvénylés keverte meg a vizet. A halból semmit sem láttam, a mélyről feltörő burványlást a vízközt forgolódó hosszú test keverte. Ezután pedig minden tiltakozásom ellenére beleúszott a nádfalba. Jól érzékeltem a zsinór szakaszos, súrlódó mozgását, tudtam, hogy a nagy erő immár a fent is hullámzó nádba fúródik. Igyekeztem a lehető legerősebben húzni visszafelé, de nem tudtam visszatartani. Egy–két pillanat múlva még jobban nehezedni kezdett a szerelés. Éppen arra gondoltam, hogy nem szabad tovább feszítenem a megtört zsinórt, mikor az váratlanul megadta magát. Azzal, amilyen kétségbeesett arcot vághattam, hogy miket suttogtam, vagy nyafogtam kínomban, azt jobb, ha nem említem fel. Csak lerogytam a nád széléhez simuló csónakban és szomorú szemekkel néztem a hajó fenekébe. Már a nád sem hullámzott, csak a kakukkok kiáltoztak. Később, a maradék csalival fogtam még harcsákat, persze nem ilyen igazi óriásokat. Órákkal később a táborban csak annyit meséltem a cimboráknak, hogy valami igen rendes hallal is találkoztam. Annyi volt csak a bibi, hogy öreg korára pontosan tudta, hogy merre van számára a biztonság. Hogy mekkora ereje volt a szökevény óriásnak azt már nehezen tudtam volna ecsetelni. Azt viszont pontosan tudtam, hogy az Ili folyó harcsáival életem végéig álmodom majd. Az ilyen élmények és persze a fogott halak miatt máig ábrándozom is róla, talán még egyszer visszajutok arra a helyre. És talán ott találom azt az öreg harcsát is a folyóágak találkozásánál, hogy még egyszer megmérkőzzünk. Mert a méretére nagyon kíváncsi volnék.

Írta és fényképezte: Bokor Károly

Immár nyolc esztendeje, hogy először az Ilin jártam, és beleszerettem a csodás élményeket nyújtó folyó delta vidékébe. Természetese idehaza is, a számomra kedves folyó és állóvizeken is nagy örömet jelent a harcsák sokféle módszerrel űzhető horgászata. Ami viszont az Ili folyó esetében nagyszerű, hogy rövid idő alatt, akár sok száz darab harcsát tudunk fogni. Kapásuktól indulva, a beemelési pillanatokig, mindenben gyűjthetjük az itthon is használható tapasztalatokat, mert ezek a harcsák ugyanazok, mint a mieink. Életük, tulajdonságaik, viselkedésük egyaránt megegyezik. Rövid idő alatt magam is rácsodálkozhattam sok érdekességre, hisz a kazahföldi harcsázásaim negyvenöt napja rengeteg élménnyel, rengeteg fogással telt el.

Különösebb rendszerezés nélkül, a kapásnál kezdeném a tapasztaltakat. Bizonyosodott, hogy tipikus dolog az, hogy a nagyok, az öregebb halak, óvatosan fogják meg a fenekező szerelésen felkínált csalit. Ezzel szemben a kisebbek és az egészen kicsi, egy-két kilós harcsák keményebben, vagy inkább gyorsabban rángatják a botspiccet, vagy a nyeletőféket. A leggyakoribb harcsázó módszerek a halbő Ilin, a fenekezés és a kuttyogatás. Barátaim és magam is ezt a két módszert alkalmaztuk a leggyakrabban. A kisebb harcsák tehát jellemzően nagyon gyors ütéssekkel igyekeztek bekebelezni a felkínált, gyakran tenyérnyi méretű halhús darabokat. Szép számmal fogtunk is közülük.

A legegyszerűbb harcsázási módszert, a fenekező horgászatot, egyik táborozásunk alkalmával kényszerűségből is gyakran alkalmaztuk. A folyó az új táborunk környékén sekélyebb, sebesebb folyású volt, mint az általunk már korábban megismert, száz kilométerrel lejjebb lévő szakaszán. Ezért a fenekező horgászat jobban működött, mint a kuttyogatás. A helybéliek, már az első horgászat előtt „elmagyarázták”, hogy milyenek a kapások. Az öreg harcsáé óvatos és lassú – mondták, csak a kisebbek rángatják meg gyorsan, erőteljesen a zsinórt. Hamarosan beláttuk, hogy az esetek nagy többségében igazuk lett. A kemény kapások után, szinte mindig csak a tíz kiló alatti bajuszosok szaladgáltak a zsinór végén. Míg a sokkal ritkább, óvatosabb, lassú ritmusú, szakaszossá húzódó kapások végén akasztottuk a nagyobb harcsákat. A magyarázat egyszerűnek tűnt, az én véleményem szerint is elsősorban a harcsák sűrűségében rejlett. A kicsik gyengébbek a táplálkozásban is, a nagyobb harcsák elől gyorsan akarják megszerezni a zsákmányt. Amint meglátnak, megtámadnak, és megenni akarnak valamit, igyekeznek azzal gyorsan végezni. Ellenkező esetben az érkező nagy harcsa elverhetné őket a tápláléktól. Sőt, a kisebb méretűek, az egy-két kilósak, táplálékként maguk is szerepelhetnek a nagy harcsák étlapján. Indokolt tehát, hogy sietve, a tőlük telhető erőteljes módon, bekapkodják a felkínált csalit. Ez után valószínű, hogy rögtőn a rejtőzködő helyükre startolnának vissza. A nyíltabb helyen, ahol elkapták a táplálékot, közel sem érezhetik magukat biztonságban. Szinte minden kisebb harcsánk ilyen „kapkodós”, erőteljesnek látszó kapással jelentkezett a fenekezőkre. Sokon láttunk komoly harapásnyomokat is. A kicsiknek nem lehet egyszerű az élete a kapitális harcsák közelében.

A nagy harcsák kapásának kiismerésére azért hosszabb időre volt szükség. Az azonban valós tapasztalattá vált, hogy a puhára állított nyeletőféket sokkal lassabban, és szakaszosabban húzzák meg, mint a kisebb példányok. A kapás dinamikáját illetően talán komótosnak is mondhatnám a jelzőt. A „fenekezős” táborban, az első, nagy harcsás kapása a mellettem ülő Gábor barátomnak volt. Ezt egy szép testes, kétméteres forma, sárga bajuszos okozta. A fárasztását elengedett csónakkal a folyó közepén fejeztük be, utána egy kis homokszigeten fényképeztük a halat.

A magam egyik első, lassú, „öreges” kapása szintén emlékezetes maradt…A második nap alkonyatában ültünk a folyó hátán. A vízen csillogtak a fények, nem volt könnyű nézni a botspiccet, ezért inkább csak a fülemmel vártam a kapást. Egy húsz kiló körülit és néhány kisebbet már kiemelhettem azon a délutánon is. Nem voltam elégedetlen, de azért folyamatosan a kapitálisról ábrándoztam. Ekkor szólalt meg a fékmuzsika.  Zííííí, – hallatszott, majd kis szünet után, néhány másodperc múlva ismét: zíííí, – majd következett harmadszor is, és most már, folyamatosan énekelt a fék. Az orsó zizegve nyöszörgött, a zsinór surrogva ment kifelé a gyűrűkön, most már én következtem. Egy gyors mozdulattal átbillentettem a nyeletőt, és rákulcsoltam az ujjaimat a botra. Még azt is éreztem, amint a kezemben súlya, feszessége kezd lenni a felszerelésnek, de tizedmásodperc múlva már lendült is a bevágás. Mint egy beakadás, olyan mozdíthatatlanul kemény volt a súly, de a beakadás nem húzza ki a kezünkből a botot. Az én „tuskóm” viszont ellenállhatatlan erővel húzta a vastag zsinórt, szinte egyenesbe parancsolta a görbülő botot. Most már magasabb hangon énekelt a fék, menekülni kezdett a megakasztott hal. A bot végét betámasztottam, újat szorítottam a markolaton, de mást nem tudtam tenni. A harcsa a folyót szegélyező sűrű nádfal lábánál kevergő, három méter mély vízben kapott. Első húzásának iránya párhuzamos volt a náddal, a parttal. Csak ment, ment, nem rohanva, de elég gyorsan ahhoz, hogy hamarosan beláttuk: jobb lesz, ha követjük. Egy-két pillanattal később, már vitte is lefelé a víz a hosszú stabil csónakunkat. A sodráson kívül a fárasztás is segítette a csónak mozgását. Néha teljes erőből megtartottam a harcsát és ekkor éreztük, hogy ő is húzza a hajót. Utána, utána, hogy minél rövidebb legyen a kint lévő zsinór – gondoltam és a vastag fonottat, szedtem is fel amint csak tudtam. Egy perc sem tellett el, amikor a hal irányt változtatva befordult a mederbe. Ezen a helyen elég sekély vízzel, forgós zátonyos volt a terület, ezeknek a homokpadoknak az irányába indult a harcsa.

Talán harminc méterre lehetett tőlünk, de a zsinórt folyamatosan tudtam rövidíteni. A kevergő, gyengülő folyás most az én segítségemre sietett. A zsinór erejével meg tudtam tartani a csónakot. Hamarosan azt érzékelhettük, hogy a hal vontat bennünket. Egy két pillanattal később megállt, majd hatalmasakat rúgott, rántott a szerelésen. A hasamba támasztott nyél vége ezeket a mozgásokat rendesen közvetítette. Ez után ijesztően széles ívű kiflizéssel, kígyózó mozgással újra indult a menekülő húzás. Már csak tíz méterre lehetett a csónaktól, és most felfelé vette az irányt. Lassan, de tudtam követni, szerencsére ezen a szakaszon alig folyt szembe a víz. A mélyebb, sodróbb részek a part előtt futottak, biztos voltam benne, hogy majd visszatérünk oda a hallal. erre azonban nem került sor. Egy-két perc múlva ismét egészen a közelébe értem. Igyekeztem minden erőből emelni, vízközt tartani a halat. Akadók mindenhol lehetnek, ezért is erőltettem. A sekélyes területen néhányszor felörvénylett a víz, és hamarosan meg is pillanthattam ellenfelemet. Egy kevergő, rángató mozgássor végén, néhány méterre a csónaktól egy irgalmatlanul vastag derék forgását láttuk meg a bronzosan csillogó vízben. A nagyon sárga, márványos test a felszín közelében dobta a fordulót. Sem a fejét, sem a farkát nem láttuk, csak a valószínűtlenül vastag dereka, törzse forgott a felszín alatt. Ezt a csodás pillanatot egy még emlékezetesebb követte, amelytől csaknem kiestem a csónakból… A kevergő mozgásnak a végén kipattant a horog a hal szájából. Lehuppantam az ülésdeszkára és az biztos, hogy kezem, lábam remegett még egy darabig. A kapása ennek az óriásnak is óvatos volt, most is teljesen a fülemben van az orsó hangja, emlékezetes maradt a lassú ritmusa.

Barátaim és magam is sok szép méretű harcsával találkoztunk akkor is, később is ott az Ili folyón. Bizony, ellentétben a kisebb harcsákkal, a nagyoknál jellemző volt a kimért, lassú „öreges” jellegű kapás a fenekező szerelésekre.  Hasonlóan érdekesek voltak a kuttyogató felszerelésekre érkező kapások, de arról érdemes lenne külön is szólni…

Írta és fényképezte: Bokor Károly

Az elmúlt télen alig gumihalaztam a süllőkre. Ennek oka részben az időjárás volt, amely a jegesedés, a zajlás és kisebb árhullámok miatt elég sok időt elvett a folyóvízi, plasztikos lehetőségekből. A másik ok talán, hogy sokat pergethettem csukára, mert ez is izgalmas horgászat. A harmadik, hogy nagyon népesek már a régebben számomra kedves folyószakaszok, és azért a csendesebb természetben szeretek igazán portyázgatni. A hideg télben is akadnak persze naposabb, a horgászt vízre csalogatóbb időszakok is. Egy ilyen napon nagyon elkapott a vágy a Duna után. Elindultam, de előre tudtam, hogy inkább csak becsónakázom majd a helyeket, mintsem komolyan horgásznék. Az öreg holtág hídján lekaptam a lábam a gázról, a jég alatt szunnyadó vízről muszáj volt egy képet csinálnom. Tél ide, vagy oda, tudtam jól, hogy nem sokára majd ismét zöldbe borul a víz melletti erdő, feléled a természet. Most még azonban vastag, fehér páncél rejtette a víz alatti életet, téli világban szunnyadtak a halak. Tovább is siettem, mert a folyón tavaszt ígérően csillogott a felszín. A horgászat előtt, motorcsónakkal egy csendes kört rajzoltam a folyóra. Az árnyékos partban még kisebb hófoltok látszottak, hiába, a tél idén kitett magáért. A naposabb oldalon viszont a kisebb ruganyok, a parti erdők már tavaszt ígérően fénylettek. Ezen, a kellemesebb, napos oldalon kezdtem a horgászatot.  A rövid, két méter alatti, gumis botommal ízlelgettem a pergetést. A Benzár Zsolt barátom által ajánlott kis pálca egy-két napja jól debütált. Az első horgászatán, az első két kapást elcsíptem vele. A két süllő öt kiló lehetett, a sikernek azért is örülhettem, mert vendégségben, számomra kevésbé ismert folyószakaszon fogtam a halakat. Most, „itthon” bezzeg nincsen kapás. Pedig jól érzékelhetően simogatom végig a máskor halat adó rejtekeket. Sebaj, szép a Duna, majd májusban a wobblerezéssel folytatom – gondolok a jövőre. Még világosban leszerelek, a sikertelenség cseppet sem kedvetlenít, másnapra csukás, pergető portya van kilátásban, ez is táplálja a jó kedvem.

A következő nap valóban a csukás tó partján talált. No, azért nem reggel, a kopogós fagyban, hanem a késő délelőtti órákban. Az idő is és persze a víz is hideg, így a mélyebb régiókban, fenék közelben és vízközt kezdtem a pergetést. Erős impulzust keltő, dupla kanalú körforgóval reméltem felkelteni a csukák figyelmét. Egy kis üresjárat után, koppant az első kapás. A süllős pergetőhöz hasonló, rövid pálca volt ezúttal is a kezemben, nagyon keményen érzékeltem a rávágást. A bevágásom azonnal suhant, a bot karikára görbült és máris fáraszthattam a halat. A csuka nem sokkal fenék felett támadta a műcsalit, és ott is maradt a mélyebb vízben, nem tudtam a felszínre emelni. A kint lévő zsinóron jobbra indult, az orsóm féke is énekelt egy kicsit. Mikor a hal a félkörív végére ért, egy pillanatra megállt, majd az ellenkező irányba kezdte a vágtát. Én közben felvettem egy kis zsinórt az orsóra, majd az újabb menekülő roham végén ismét magam felé emeltem. Ekkor már felburványlott a felszín is, de a csukát nem lehetett látni, sőt az egyből vissza is tört a mélyebb vízbe. Szép darab lesz – gondoltam és igyekeztem ismét felfelé és magam felé is vezetni a halat. Egy-egy nagyobb keverés, kitörés mozdulatára újra láttam néhány felszíni örvénylést, de csak ennyit. A csuka ugyanis a part közelébe érve megijedhetett, mert igen nagy erővel rázta meg a fejét, és a villantó magasra repülve pattant ki a vízből. Így a szép hal lett a győztes, a víz kevergésén jól látszott, amint visszaiszkolt a mederbe. Barátom kamerával is rögzítette a rövidre sikeredett fárasztást, így nem nagyon szomorkodtunk az esemény miatt, legalább a rohamai megmaradtak a filmen. Jó jelnek vettük a hamar érkezett halat, vidáman cserkészgettük tovább a tó csukás tanyáit. A körforgó kanalának pörgése, a villantó ellenállása nagyon jól érezhető volt a finom szerelésen. Alig vártam, hogy ismét a markomba üssön a rávágás. Szorgalmasan szűrtem a vizet, a meder egyenetlenségeinél, és a part, lejtős rézsűjénél igyekeztem sétáltatni a villantókat. Nem kellett nagyon sokáig várnom a következő kapásra. A duplakanalas körforgó ismét táplálkozásra ingerelt egy éhes ragadozót. Határozott ütéssel ragadta meg a villantót, és én azonnal besuhintottam. Most egy kissé keményebb volt a fárasztásom, gyorsabban a part elé vezethettem a halat. Hamarosan megpillantottam. Szépségdíjas mintázatú gúnyája ott csillogott a felszín alatt, száján ott fénylett az aranyszínű körforgó. Még egy-két kifutást azért produkált, majd egy kis időre kiemeltem a partra. Másfél kiló körüli, kisportolt, izmos legény volt.

A nehezebben horgászható téli időben a halfogás különösen örömteli, így fokozódó jó kedvvel folytattam a pergetést. Nem is tartott sokáig, hogy ismét érzékeljem: bizony aktívak a tó csukái. Egy bevontatás első szakaszában ritmust vesztett a körforgóm. Nagyon apró kis ütés vette el a zsinóron jól érzékelhető ellenállást, megkönnyebbedett minden. Tudtam, hogy csuka okozta a pöccintést, de a bevágásom nem érte utol a tettest, üresen, botladozva jött tovább a körforgó. Persze, hogy botladozott, hiszen hamarosan megláthattam: a horgot felütötte a zsinórra. Sebaj – gondoltam, hiszen a halat nem is érintettem, nem ijesztettem el, úgy gondolhatja, elmenekült előle a táplálék. Tehát újra támadhat – summáztam magamban és már röpült is ugyanarra a műcsali. A gondolatom helyesnek bizonyult, ismételt rávágást kaptam, de most már ült is a bevágás. Nagy örömmel tartottam magasba az ívben hajló pergető botot, igyekeztem elemelni a fenék közelségéből a csukát. Nagyszerű dolog a krokik fárasztása. Ezek a rablóhalak változatosan, újabb és újabb tartalékokat bedobva, furfangosan védekeznek. Gyakran villámgyors rohamokat produkálnak, máskor megállnak, mintha már „jártányi” erejük sem lenne, hogy aztán váratlanul ismét megugorjanak. Melegebb víznél számtalanszor a felszín fölé is dobják magukat, mindent bevetnek annak érdekében, hogy megszabaduljanak a horgásztól. Miután még fotózgattam néhányszor a már fáradó halat, megszabadítottam a horog fogságából és szabadon engedtem. Jó kedvvel, kísérletezgetve folytattam a cserkésző pergetést. Mint az lenni szokott, a beindult bolt rendesen ment is tovább. Hamarosan újabb határozott ütés következett. A bevágás nyomán kissé felörvénylett a víz, megvolt a következő csukám. Ez a hal is nagyon szép kört szaladt a zsinór végén. A finom bottal igazán élvezetes volt elparancsolni a partig. Két kiló körüli súlyát a téli idő is szépítette. Az ínségesebb pergető időkben az ilyen fogások különösen jól esnek. Valamivel később már lebukó pályára állt a nap, és a hanyatló fények mintha még bátrabbá tették volna a csukákat. Újabb kapások, további fogások után, az esteledésben igazán boldogan baktattam a távolabb parkoló autóm irányába. A téli csukák sértetlenül kerültek vissza a vízbe, és nagyon megszépítették a horgásznapomat. Eszembe jutottak róluk az előző évi, wobblerre is jól kapó csukák. Így, mikor elindultam hazafelé, már a következő évszak kalandjai jártak az eszemben, és úgy éreztem, nagyon várom már a tavaszt.

 Szöveg és kép: Bokor Károly

Gyönyörű tavaszi napon, kora délután szólalt meg a telefonom. Amikor kinyomtam a készüléket, hosszú ideig csak álltam az ablak előtt.  Néztem a nyíló rügyeket, hallgattam a madarakat és azt mondogattam magamban: ez biztosan nem igaz, nem lehet igaz, hogy valakinek így elvegyék az életét. Később azonban a hírek megerősítették: Balogh László, a mi szigetvári horgásztársunk az áldozata a brutális cselekedetnek, ami a városhoz közeli erdő szélén történt. Nem is régen, néhány hete találkoztam Lacival utoljára. A horgász egyesületének közgyűlése után hosszasan beszélgettünk. A Dráva folyó és a horgászat volt az elsődleges téma, más nem is lehetett volna. Laci elmondta, hogy a télen merre volt sok a kártevő étvágyú kormoránokból. Beszélgettünk a téli menyhalakról, és a nyári kuttyogatásokról is.

Minden szavával ismét igazolta, amit régóta tudtam róla magam is: szenvedélyesen szerette a természetet, a folyót és a horgászatot. Részben ez volt a magyarázata a rengeteg rekordhalnak, amelyet a folyón, a Dráván is fogott az elmúlt években. Keszeg, márna, amur, és sok egyéb hal szerepelt a kapitálisak listáján. Amiért pedig legtöbben csodálták a sikereit, az a sok szép harcsa volt. Laci nagyon ismerte a rejtőzködő leső harcsák életét.

A Domolos-Zsibóti tavon, egyesületének vizén is számtalan kapitális példányt fogott. A legnagyobb, hetvennégy kilós volt. A Magyar Horgász rekordlistáit böngészők jól ismerhették a nevét, ritka volt, amikor nem szerepelt hala a bejelentett rekordok között. A csendes, természetvédő fiatalember a vizek partján otthon érezte magát. Értette a halak, a madarak, a természet nyelvét. A legjobb barátja mesélte róla a következő történetet: egy alkalommal egy rabságba esett kormoránt szabadított meg egy horogtól. Annak ellenére, hogy a madár tudottan nagy pusztítója, ellensége a halaknak, Laci gyengéden bánt vele. Tehetetlenné válva, már csak egy megmentésre váró élőlényt látott a rab kormoránban. A megnyugtatott madarat óvatosan, dédelgetve tette maga mellé a csónak végében. Ezek után hosszú kilométereket csorogtak a csónakkal. Kuttyogtattak, horgásztak és a kormorán közben nem mozdult Laci mellől. Laci haza is vihette volna, annyira magához szelídítette. A madár biztosan megérezte, hogy a horgász nem akarja bántani őt. Ez a segítőkész magatartás, az önzetlen segítség nyújtott teret a tragédiához is. Azon az utolsó reggelen az erdőre, Laci segíteni, vadakat etetni indult fiatal vadász barátjával. Azon az utolsó reggelen biztosan.

Ő is örült a tavasznak, örült a természetnek, annak, hogy élelmet vihet a vadaknak, és annak, hogy a munka után már ebédre hazavárják. De nem térhetett haza. Csak a borzasztó hírek szálltak hazafelé, és mindenfelé. Mindenfelé mély döbbenetet váltott ki a tragikus történés. Csak most vált nyilvánvalóvá, hogy a szerény, sokszoros rekordert, a negyvenegy éves Balogh Lászlót, milyen sok horgász ismerte. Néhány szomorú nappal később, kedves tavának partján több százan búcsúztunk Tőle. Legjobb barátjának kivitelezésében, egy, a tóra tekintő emléktábla is őrzi Laci barátunk emlékét. Az emlékezők, gyászolók gyűrűjében a kiváló horgász egyik tanítványa két jelölt kis harcsát engedett a vízbe.

Reményeink szerint ezek évtizedek múlva, kapitális méretben is Lacira emlékeztetnek majd, miként az a pergető verseny is, melyet a jövőben az egyesület Balog Laci emlékversenyként rendez meg. Ott a tóparton többször is arra gondoltam: ha van valahol felettünk örök horgászvíz, barátunk biztosan ott van, valami szép helyre érkezett már. Ott is tisztelet fogja Őt övezni, mi pedig itt, különösen a folyók és a tavak partján, őrizzük tovább az emlékét.

Bokor Károly

A nyílt víz felől kell harcsáznom, arra kell kormányoznom a fárasztás alatt, akkor sokkal jobb helyzetben mérkőzhetek majd vele, ez volt az első része a tervemnek. Két nap múlva, már ott sürgölődtem az alig rügyező erdőben. A csónak vízre került, csak a néhány napos bedagasztás vetett gátat az azonnali cserkészésnek. A vadregényes környezetben néhányan pontyoztak a partról. Ha már ott voltam a holtág partján, hát nem siettem haza. Csak belehallgatok ismét az éjszakába – gondoltam és a meredek parton talált az alkonyat.

A holtág márciusban

A tavasz csak egy árnyalattal járt előrébb, mint egy-két nappal korábban. Sőt március dereka ide-vagy oda, erős lehűlés volt éppen. A kellemetlen szél az esteledésben azért megcsillapodott, de a kabátot rendesen össze kellett húzni magamon. A pontyos Jóska bácsi még havat is jósolt, és az öregek szavára oda kell figyelni. Honnan érezte meg olyan biztosan nem tudom, de a sötétedés határán arcomat meg-megsimogatták az első pelyhek. Csendesen hullani kezdett a hó. No, ez szép, én meg a tavasszal álmodom, a harcsákat kergetem – gondoltam magamban. A víz sötét felszínén a hópelyhek csendesen megadták magukat, semmivé, vízzé váltak. Ám a parton, a néhány fokban csak lassan olvadoztak. Később, – még a sötétben is jól láthatóan – a lehajló fák göbörcös törzsei fehéredni kezdtek. A víz csendes volt, hamarosan fel is tettem magamnak a kérdést: mit is akarok én itt? Természetesen tudtam volna a választ is, de nem fogadtam szót magamnak. Csendesen, de egyre fázósabban, sokáig várakoztam. A harcsáknak, vagy inkább az én harcsámnak, nem tetszett a téliesre fordult idő, ezen az estén nem mutatta magát, nem hallatta a hangját. Télies tájban, csendes, kitartó havazásban autóztam hazafelé. Sebaj, néhány napot nyugodtan dagadhat a csónakom – vigasztaltam magamat. Így is lett, körülbelül egy hét múlva tértem vissza. Akkora viszont sokkal inkább megjött a tavasz. Most lesz az igazi – szőttem a terveket, miközben végképp rendbe raktam a bedagadt csónakot. Nem folyt az már egy cseppet sem, kellemesnek ígérkezett az éjszakai cserkészés. Az eltelt idő miatt párducom élménye egy kicsit kevesebbet nyomott a latban, ám azért ő maradt az elsődleges célom. Úgy gondoltam, ha egyáltalán nem jelentkezne, akkor a régebbi, bevált helyekre is elcsónakázom majd. Tennivalóm bőven akadt, így időben elindultam. A meredek part elé érve figyelmesen kezdtem a szemlélődést.

A vízről nagyon másként mutatott minden. Másként látszódtak a vízbe nyúló fák, úgy tűnt, innen sem lesz sokkal könnyebb a helyzetem. A part akadói mellett remélhettem a kapást, ez határozta meg a helyválasztásomat is. A hetven, esetleg nyolcvan méter széles meder közepére álltam. Letűző karóim két méteres mélységet találtak, velem szemben, a part előtt is ilyen volt a mélység. Ám ott a sok kimosott gyökér, a vízbe csusszant bokrok és fák rejteke, a rablók részére nagyon jó tanyaként szolgálhatott. A hátam mögött egyenletesen laposodott a holtág másik partja. Térdig, esetleg combig érő vízének szélében kacskaringós nádfal sárgállott. Elég messze kellett dobnom a csalihalaimat, de ez a távolság még a kezelhetőség határán belül volt. A meredek parthoz nagyon közel kell lennie a horgaimnak. Elképzelésem szerint a part és az akadók takarásában lopakodnak majd a sötétség urai. Az egyik keszegem a múltkori kapás helyére, a másik az akadó túlsó oldalára került. Hosszasan tépelődtem: nem volna e helyesebb csak egy csalival várni a jó szerencsét, de végül a két szerelés mellett döntöttem. A hat méteres csónakban jól és villámgyorsan elérhetően helyeztem el a két nyelet. A zsinórok a botokkal egyvonalban, egyenesen futottak, az esetleges bevágás hatékonysága miatt ez nagyon fontos lehet. A nehezített jelzők jó arasznyira lógtak a zsinórokon. Bár ezek láthatóak is, de figyelmetlenségem esetén koppanós hangjukkal is jeleznének. A felkészülésem másik fejezete az elképzelt fárasztási pillanatok optimalizálása volt. Ennek érdekében alaposan megfigyeltem a terepet. Azonnal oldhatóra csomóztam a karó rögzítését, és kezemhez készítettem mindent, amire szükség lehet. Ez nem állt másból, mint egy lámpa, kiemeléshez rongydarab, kés,(bár nem tudom miért, de mindig elő készítem), valamint meleg ruhák egy fóliazsákban. Még bőven világosban elkészültem mindennel. Nincs rosszabb, mint sötétedésben még vacakolni, esetleg már félig vakon bedobni, így hát inkább előbb szeretek készen lenni. Innen a vízről nézve a minapi, parti helyem nagyon lehetetlennek tűnik. Oda a kis tisztásra nagyobb halat beparancsolni, ott partra emelni, nagyon lehetetlennek tűnik. A csónakkal talán egyszerűbb lenne a helyzet, de ha a megakasztás után vissza tud törni az akadók közé, úgy biztos, hogy ő marad az esélyesebb. Az izgalmas készülődés után élvezem a tavaszodó esteledést. A holtág lapos oldalán közvetlenül a víz szélén, nagy kiterjedésű erdő nyújtózkodik.

Változatos, nehéz terep.

Vaddisznóktól hangos és népes a háborítatlan környék, ritka, amikor nem hallom a közelségüket. Többször is előfordult, hogy közelemben úszták keresztül a holtágat, még a zsinóromat is félteni kellett. Most csak távolabbi hangjaikkal szórakoztatnak. Az erdőből föld és talán ibolya illat száll felém, olyan igazi, tavaszillat van a levegőben. Messzebb tőlem busa csobban nagyot, majd rögtön utána még néhány, ahogy az illik is. Egymást is ijesztgetik ezek a félénk, nagyfejű plankton falók. Lassan minden csillag felfényesedik. Az erdő fölé teljesen nem látok be, de tudom tiszta az égbolt. Még egy csónak kint van kint a vízen, most egy-egy hangot is hoz felőlük a sötétség. Pedig messze vannak tőlem, mégis hallom a beszédüket. Bár inkább a harcsákat hallanám már! Egy jó óra eltelik a sötétből, mire megszólal az első, persze közel sem előttem. Jobbról a holtág legmélyebb része felől hallom a komát. Hamarosan ismét abból az irányból hallatszik egy kisebb rablás pukkanása. Óvatosan magamra veszek egy újabb pulóvert. A csónakom meg sem rezdül, csendesen, mozdulatlanul várakozom. Néha megnézem az órámat, de előtte mindig megsaccolom az időt. Félelmetes pontossággal tudom eltalálni, vagy legalábbis alig tévedek valamit. A figyelmem közben azért a vízen van, de az akadók környéke most nagyon csendes. Sem süllő, sem harcsa nem árulkodik a jelenlétéről, félek, hogy kishal is kevés van a part előtt. Talán nem is baj – vigasztalom magam. Ha előbújik rejtekéből a fekete párducom, akkor előbb ráfordulhat az én csalimra.

Így teltek a percek, majd lassan az órák is. Előbb az éjfél, majd a hajnal hasadása is elmúlt. Csalihalaimra senki sem volt kíváncsi. Ha nem is lógó orral, de lelohadt kedvvel lapátoltam kifelé, a kikötő irányába. A harcsahorgászat nagy kitartást igényel. A fárasztó és eredménytelen következő alkalom után is bennem maradt a vágy. Tavasz van, menni kell, az én párducom talán éppen ma lesz éhes – gondoltam. És akkor, a harmadik csónakos éjszakán, találkoztunk ismét. Pontosan úgy csaliztam, mint az előzőekben, pontosan oda dobtam az úszós összeállításokat is, mint a legelső alkalmakkor. Mozdulatlanul ültem a csónakban, még csupán kilenc óra volt, de gyönyörű sötétség. Csillagnak nyoma sem, teljesen beborult égboltot rejtegetett az est. Ha esik, ha fúj, éjfélig maradok – gondoltam, mert valami volt a levegőben. A tenyérnyi csalihalam néha felloccsant a felszínre, jól hallottam a pacskoló hangját. A kapás előtt is ilyen locsogás jött a fa mellől, és éppen arra gondoltam, hogy talán megijedt valamitől a kishalam, amikor egy buffanós rablás hangja robbant bele a kis locsogásba. Ugyanebben a pillanatban a bothoz koppant a karikám, és én máris rávetődtem a vaskos nyélre. Még a bevágás sem lendült, amikor már érzetem, hogy húzza a botot a kezemben. Alaposan bevágtam, igyekeztem a vízzel párhuzamos botot felfelé lendíteni. A horog jól megült, mert a bevágás után csaknem én fordultam a vízbe, két olyan rántást kaptam, és megnyekkent a fék is. Ekkor már rágörnyedtem a botra, és minden erőmből húztam magam felé a harcsát. Az mintha el is indult volna irányomba, bár ekkor én még csak azt éreztem, hogy megvan, hogy a zsinórom végén ott van a fekete párduc.

Egy-két pillanat és azonnal tudatosul bennem, hogy el kell erőltetnem a part felől, be kell vezetnem a nyíltabb, az akadályoktól mentesebb vízre. Ismét emelem, húzom befelé, és most mintha errefelé is venné az irányt. A csónak rendesen himbálózik, ezt még a küzdelem első, legizgalmasabb pillanataiban is érzékelem. Befelé, csak befelé – nyögöm, vagy inkább sóhajtom ki magamból a vágyat, és közben felorsózom a második, harmadik bothossznyi zsinóromat is. A szívem a vérnyomásom közben felpörög a legmagasabb, még elviselhető fordulatra. A mellkasomban dobol, a fülemben zakatol a felgyülemlő feszültség: megvan, megvan a harcsa. Ekkor, valószínű a csónakom billegésétől is megijedve, irányt vesz a párduc, szerencsére már távolabb a parti fáktól, de megindul, párhuzamosan a parttal. Füstöl a dob, vagy legalább is nyekeregve adja a fék a zsinórt. Ha belekapaszkodnék, ha lefognám a dobot, biztosan szakítana, így inkább engedem tovább menekülni. Már ekkor félni kezdtem, nehogy a hosszabbodó, zsinór akadót foghasson. Emlékszem, a fárasztás közben eszembe jutott az első, holtágas nagy harcsám, mert az is átbújt valami fa alatt. Jól érzékeltem, hogy fában van a zsinór, a hal még tovább úszott, majd megállt, elnehezült minden. Óvatosan, de erősen tartottam, nagyon sokáig. Egyszer csak ismét megmozdult, és hogyan, hogyan se, kifűzte magát a fából. Szépen kifáraszthattam és barátom egy idő múlva szájánál fogva a stégre emelte. Az akadóktól való félelmemben ennek a halnak az emléke is bevillant. Ám a derék párducom egyelőre a tisztább mederben védekezett. Határozott, kígyózó úszással ment vagy húsz métert, de a nagyon keményre állított fék itt megállította. Ekkor jöttek a tekergő, rugdalózó mozdulatok, melyek igen csak próbára tették a zsinórt, és persze a horog akadását is. A rosszul akadt kampót, többnyire ezzel a mozgással szokta kitépni magából. Én közben a lehető legkomolyabb húzással próbáltam magam felé erőltetni. A rángató, forgolódó mozgása után sikerült is néhány tekerésnyi zsinórt nyernem. Két-három perce lehetett csupán horgon a hal, de én már úgy éreztem fáradnia kellene. Már kezdtem magam előtt látni, amint majd megjelenik a felszínen.

Éjszakai fárasztás.

Pumpáló mozdulatokkal próbáltam tovább rövidíteni a pórázt, de ez nehezen sikeredett. Kínlódva nyertem csak a zsinórból, minden méterért küzdenem kellett. A harcsa a közelembe kerülve ismét egy féket ropogtató kitörést produkált. Szerencsére csak középtájon harcolt, miközben lázasan kapkodtam a gondolataimat, hogyan is folytassam a küzdelmet? Eloldjam e magam, vagy sem? – ez is felmerült bennem. A fárasztás előtt úgy gondoltam, hogy legjobb, ha helyben maradok, mert akkor nem tudja a csónakot is a fák közé húzni. Most mégis cikáztak a gondolataim, semmiképpen sem akartam hibázni. A halat közben ismét magam felé fordítottam és most már valamivel könnyebben kezdtem pumpálni visszafelé. Azért egyszerűnek nem mondhattam a következő perceket sem, bár a harcsa kezdett némiképpen irányíthatóvá válni. Eljött a csónakig, majd mielőtt felemelhettem volna a felszínre, egyenesen tovább úszott, ezúttal a másik irányba. Szerencsére akadó arra sem volt. Ment vagy tíz métert, majd ismét megállt. Ekkor már kezdtem esélyesnek érezni magam, pedig hosszú ideig tartott még a küzdelem. A harcsát néhányszor visszaerőltettem a csónakig, de a felszínre húzni, csak később sikerült. A part felé, az akadók irányába csak akkor próbált menekülni, amikor már nem volt teljesen erejénél. Így félútról vissza tudtam fordítani. Kissé higgadtabban védtem ki a trükkjeit, éreztem, hogy a tomboló ereje elfogyóban van. Egy kis galibát a letűző karóim közelsége még okozott, de hamarosan eljött a legizgalmasabb pillanat. Néhány sikertelen emelés után, talán a harmadikra, meg tudtam tartani a fejét a felszínen. Nem láttam rendesen, de jól érzékeltem, hogy a csónak mellett felbukkant a széles homlok és a sárgás tónusú alsó álla is. Először csak tartottam a bottal, de hamarosan felkattintottam a lámpámat. Ez volt a legfelejthetetlenebb pillanat. Ott pihegett a csónak mellett a nemrég elkeresztelt harcsa, a fekete párduc. Csak a gyönyörű fejét láthattam, de így, aláképzelni az impozáns testet, talán még izgalmasabb volt, mintha valóban, teljes terjedelmében láthattam volna. A hatalmas bajuszok időnként felmeredtek a levegőbe, a száj, a kopoltyúfedő meg-megmozdult. A koponya a homlok impozánsan széles volt, a harcsám, az én párducom, első ránézésemre talán ötven kilót is nyomhatott. Agyam ezt a képet örökre rögzítette, míg a történések a következőképpen folytatódtak.

Nem emelem be – határoztam el, mert felesleges. Elő a pányvázó kötelet, átdugom a kopoltyún, hiszen teljesen fáradtnak látszik már a harcsa. Majd utána kiveszem a horgot, amit teljesen bekapott, azt egy pillanatra sem láttam még. A másnap reggeli fotózásig kikötöm valahova, aztán meglátjuk mi lesz, mert ezt az első, tavaszi harcsát vissza kéne engednem. Sehol sem volt még a digitális technika, papírképes fotót szerettem volna csinálni, vagyis valakivel majd csináltatni, ezért szerettem volna óvatosan kipányvázni. A gondolatot tehát a tett követte. Egy kis huzavona után a ronggyal, jobb kézzel megfogtam a hal alsó száját. Ekkor elcsendesedett, és én ballal a kopoltyú fedél alatt igyekeztem átvezetni a pányvát. Közben a száját rendesen nyitva tartottam, egy kicsit feszítettem lefelé, hogy meglássam a pányva műanyagba bújtatott végét. Ekkor valahonnan felülről, a felső szájpadlásából előpattant a nagyméretű, egyes horgom. A feje mellett himbálózó felszíni úszóm egyből kis is emelte azt a harcsa szájából. Én abban a pillanatban csak néztem, hát ez meg, hogy történhetett? Utána azonban még gyorsabban igyekeztem a megfelelő helyen kivezetni a kötelet, és meg is láttam annak a sárga végét. Valahol itt tartottunk, amikor a fekete párduc úgy gondolta, eleget játszadoztam vele. Lassan kezdte a tekeredést, de olyan erővel fejezte be a mozdulatot, úgy rántotta, dobta odébb a fejét, hogy esélyem sem volt megtartani. Pedig addigra már két kézzel próbáltam fogni a közben becsukódott száját. Ballal csak a gerebenre fogtam rá, tüstént el is kellett azt engednem azt. A jobb kezemből pedig rongy ide, vagy oda, egy pillanat alatt kifordította az állcsontját. Hogy pontosan miként merült, vagy úszott el, azt már nem is láttam, de az a hang, ahogy a víz felszíne megkeveredett, örökre a fülemben maradt. Az örökös élményemen túl, bal kezem ujjainak kirojtozását vittem csak haza. Feleségemnek meg is mutattam, hogy ”csak ennyi” történt az éjszaka… Nem is értette meg, miért kell néhány nap múltán ismét a tavaszi vízen éjszakáznom? Abban a régi évben, majd a következőekben is sikerült jó néhány, nagyobb méretű harcsát kifognom. Ám ugyanazon a helyen, a meredek előtt, egy darabot sem. Nem is igazán értem, miért nem találkoztunk többé. Talán nem jó nevet adtam neki az első találkozásunkkor, mert a fekete párducok nem csak erősek, nagyon – nagyon óvatosak is.

Egy régi, holtágas harcsámmal.

Írta és fényképezte: Bokor Károly

Régen megtanultam már, hogy a tavasszal a harcsázást nem tudjuk elég korán kezdeni. Éppen csak feszülni kezdenek a rügyek, éppen csak az első, bátor fűszálak felfelé nyújtózkodnak, amikor megindulnak az éjszakák urai. Ekkoriban az állóvizeken, a folyók holtágain szeretek randevúzni velük. A sok emlékezetes, tavaszi, éjszakai harcsázás bizony feledhetetlen kalandokat jelentett számomra. Ilyen volt a fekete párduccal való találkozásom is. Sietek leszögezni, hogy a párduc valójában egy öregebb harcsa. A furcsa elnevezés nem is egészen tőlem ered, de máris kezdem a történet elején….

Márciusi napokat írtunk, nagyon gyorsan melegedett az idő. A parti erdőben már ibolyák illatoztak. A melegedő földön cickányok napoztak, a fákon vidám jégmadarak színesedtek, az örök megújulás ismét megérkezett.

A meredek partot fürkésztem, horgászhelyet szerettem volna találni. Azért éppen ott, mert a meredekség, az átjárhatatlan sűrűség, a partról vízbe lógó fák, ágak szövevénye, harcsatanyákat sejtetett. Sőt, a túlpartról már hallottam is, hogy itt, a meredek oldalon éjszakai élet van. Onnan túlról megdobhatatlanul messze volt a hely, így a nehéz terepen kellett találnom valamit. Egyetlen ponton érhettem le a vízig, így ott kezdtem el kialakítani az éjszakai tanyámat. Jobbra és balra tekintve is ágak, gyökerek karmoltak a vízbe, bokrok, fák álltak a part szélén. Fárasztani, halat követni nem is tudtam volna, de a talált asztalnyi kis tisztásról legalább be tudtam dobni. A felszerelésem erős, a nehéz terepen jó harcsákkal is elbírhatok – nyugtattam magam. Éreztem, hogy azért kétesélyes maradt a dolog, de mivel csak egy fél éjszakás kalandra készülődtem, könnyebben beadtam a derekam. A helyválasztást az is sürgette, hogy rajtam volt az alkonyat. Néhány száz méterről kellett becipelnem a holtág partjára a felszerelésemet, az éjszakai komfort kellékeit is, de hamarosan minden összeállt. Viszont az új helyemen összeálltak a vöröshangyák is, támadásukra nem szívesen gondoltam. Első feladatként a csípős vonulásukat próbáltam másfelé terelni. Utána a csalihalaim helyét derítettem fel. Egy kis munka után úgy tűnt, ígéretesek a körülmények. A meredek part szélénél jó méteres volt a mélység, mint egy falat úgy vizsgálhatták azt végig az éjszakai látogatók. Ennek a vizsgálódásnak, táplálkozásnak hallottam a hangját a minap. Az első kárász az úszós felszerelésen jobbra, az agyagos parttól egy jó méterre landolt a vízben. A másodikat pedig balra, egy kicsit beljebb, de még így is a felszínre hajló ágak alá tudtam dobni. A bottartó villákon úgy helyeztem el a botokat, hogy a markolati részek előttem futottak össze. A zsinórra nehezített kapásjelző karikák kerültek.  Az úszók ezúttal a csalik megfelelő tartásában segítettek, a kapás észlelésében nem. A felvágódó, esetleg beeső karika viszont azonnal mutatta volna a harcsák támadását. Erre az izgalmas pillanatra, no meg a varázslatos éjszakák ezerféle hangjára nagyon szívesen várakozom ezeken a kora tavaszi éjjeleken. A harcsák étvágya ilyenkor napról napra fokozódik, és mintha egy kicsit óvatlanabbak lennének, mint máskor. Miután a csalihalak a helyükre kerültek, még szépen láttam mindent. Itt-ott, a felszínt borzoló gyűrűzések jelezték, akadnak már kishalak előttem. Akkor pedig vadászhatnak majd rájuk is a bajuszos rablók, tehát jó taktika lehet a felszín közelében keresni őket. Kezemhez készítettem néhány kelléket, egyelőre zsebembe dugtam a fejlámpám, és elégedetten dőltem kicsi székem háttámlájának. A túloldali fák ekkor már bíbor fényekbe öltöztek.

Átgondolva a körülményeket, és egy kicsit erre-arra révedezve, ekkor kereszteltem el, a még meg sem jött halamat. A választott helyemről eszembe jutott, egy nagyon régen olvasott harcsás történet. Abban a történetben a horgász, lehetetlen körülmények között harcolt egy harcsával. A Rába magas partján, a buja növényzet a megakasztott hal követésének útját állta. A hal csak vitte, húzta a zsinórt, a horgász hosszú ideig küzdött és végül segítséggel ugyan, de legyőzte a negyvenkét kilós harcsát. A hosszú fárasztás alatt „fekete musztángnak”, nevezte el a halát. Ez a kis történet jutott eszembe, és a horgász neve is: Bécsi Attilának hívták a musztáng legyőzőjét. Ha nekem is jönne, akkor fekete párducnak nevezném el – gondoltam mosolyogva. Sőt, ez után eljátszottam a gondolattal, hogy a két teljesen különböző ragadozó mozgása is hasonló. A harcsa is gyakran óvatosan settenkedik, de villámgyorsan tud támadni is az áldozatára. Mindketten jól rejtőzködnek, aztán a semmiből elővágódnak és mire az áldozat észbe kapna, már vége is a dalnak. A kora tavaszi alkonyban tehát így tartottam „keresztelőt” a harcsa – párducom kapására várva. Közben élveztem az ibolya illattal is fűszerezett tavaszi földszagot. A békák még hallgattak, de egyes madárkák már jelezték, hogy hamarosan zöldül, virágosodik majd a világ. Egy-egy esti bogár is próbálgatta a repülést, amúgy csendesen beesteledett. Összébb is húztam magamon a kabátot, és jól hátradőlve a még átlátható fák koronáján keresztül az ébredező csillagokat lestem. Régebben fogott, pergetős, tavaszi harcsákról ábrándoztam.  Ezután felszíni úszómat láttam magam előtt, alatta persze harcsa keverte a vizet.

Ezekben, a már majdnem teljesen beesteledett percekben hajtotta meg először a táplálék halakat egy rabló. Két – három kisebb keszeg a felszínre csobbant, a beszédes jelzés csupán ennyi volt. Engem mégis alaposan felvillanyozott. Talán ő az gondoltam, és még jobban a botokra összpontosítottam. Így telt az idő, de nem történt semmi rendkívüli. Elmúlt azt est, lassan az éjfél közeledett. Néha egy picit ugrott a jelző, de ez csak a kishalaim virgoncságát mutatta. Ám egyszer szinte táncba kezdett a jobb oldali botom karikája. No, talán megijedtél valamitől? – kérdeztem csak úgy magamtól. A csali idegessége, váratlan beindulása jó lel szokott lenni. Most is így történt. Egy pillanattal később, egy villanás alatt, a karikám keményen koppant a bothoz. Itt vagy! – hasított belém – semmihez sem fogható izgalommal a felismerés, hogy kapásom van. Ugyanebben a pillanatban már lendült is a bevágás, és a suhintó bot ívének elején akadt is a horog. Egy másodpercre így is maradtunk, majd az erős, rugalmas bot ereje látszott többnek, a hal megindult felém. Egy kis időre azt hittem: én sokkal erősebb leszek, de koránt sem így történt. Felorsóztam az első métereket, ismét emeltem egy nagyot, és ismét orsóztam egyet, ennyit tűrt a megakasztott párduc. Összesen talán öt métert jöhetett felém a két pumpálástól, már csaknem elém érkezve kapcsolt, hogy valami nincsen rendjén. Ellenállhatatlan erejű húzással befelé, a holtág közepének irányába fordult. Ekkor már megszólalt a fék is, összetörve a csendet, hangosat, hosszat sikítva adagolta a zsinórt. A harcsa jól érzékelhető, erőteljes kilengésekkel, kígyózó mozgással menekült. Mire úgy rendesen megvetettem a lábam, elég sok zsinórt maga után húzott. Most nem jutott eszembe, hogy párducnak nevezzem, csak kivédeni igyekeztem az erejét, az ügyességét. Erős húzásának első pillanataiban éreztem, neki több esélye van a menekülésre, mint nekem a legyőzésére. Még az erős szereléssel sem tudtam ott tartani a part előtt, hosszan betört a mederbe. Szívem persze a torkomban volt, tekintetemet a sötétbe fúrva kapaszkodtam a botba. Tudtam, ha visszajön a parthoz, jobbra is, balra is kisebb nagyobb akadók lehetnek a víz alatt. Magam előtt kellene tartanom, itt kisebb tisztás mutatkozik, itt kellene kifárasztanom. Ráemelek a botra, erre ő következik, rúg egy rendeset, alig tudom tartani a botot. Egyelőre nem úszik tovább. Kisebb területen forgolódik, nagyokat ránt a boton, talán szedi, tekeri magára a zsinórt. Ismét próbálom a part felé húzni, erre oldalra indul a kint lévő zsinóron. Minél gyorsabban igyekszem megrövidíteni a pórázt, de csak nagyon keveset tudok felszedni. Vészesen jön a partom felé, vagy inkább húz, mert nem én irányítom, tőlem oldalra, távolabb fog kiérni. Eltéríteni, magam felé húzni nem tudom. Felkattintom a fejlámpát, érzem ugyan, de látni is szeretném, hogy a zsinór hol hasít a vízbe. Bizony még az izgalmak közepette is látszik, a harcsa a part elé, a bokrok közé vette az irányt. Húzom, emelem immár a szerelés minden erejéből, de nem jön, csak egyre feszesebb minden. Hej, ha most magasra emelt bottal, a part tetején, végig siethetnék! De hiába óhajtom ezt, a lehetetlent nem kivitelezhetem. A part világosban is alig, csak bujkálva járható, közben a horgászbotot a fák, bokrok között óvatosan dugdosnom, emelgetnem kellene. Pedig a fekete párducot, az első tavaszi nagy harcsát, legyőzni nagyon szeretném. Már elképzeltem amint előttem piheg majd egy kicsit a mohás parton.

Fejemben cikáznak a gondolatok, izgatottan tépelődöm, mi lenne a legjobb? Csak a szerencse segíthet, talán idekormányozhatom magam elé – szinte ösztönösen jutok erre a megállapításra. Időm ugyanis vészesen kevés lehet a cselekvésre. Már csak egy nagyobb ugrás, egy rövidebb roham választja el a harcsát a part akadóitól. Ha ott csak egyetlen ágat, gyökérfélét megfog a zsinórral, már nem tudom tovább fárasztani. Eszembe ötlenek a cseles lehetőségek. Nem szabad tépni, húzni a halat, mert akkor ő is minden erejét beleadja, oda megy, ahova akar – tanácsolják egyesek. Lehet, hogy puhábban kell tartanom, úgy talán kevésbé ijed meg és idejön elém? – ez is bevillan. És ha már idejönne, akkor bekeményítenék, itt tartanám magam előtt, talán így lenne a legjobb, – gondolom, és a harcsa mintha most valóban felém indulna. Orsózhatok a zsinórból, majd emelhetek a boton és ezt többször megtehetem egymás után. Jön-jön, mindjárt ideér – állapítom meg örömmel, miközben ismét szedhetek fel a kanócból. A húr szinte már előttem fúródik a vízbe. A monofil, hetvenes zsinór erős, valóban megpróbálhatom vele itt tartani magam előtt. Mikor a lámpa kis szúró fénye legközelebb mutatja a zsinórt, már csak két – három méterre lehet előttem. Itt a mélység gyenge másfél méter, lassan de erővel húzom felfelé a párducomat. Közben a zsinór még közelebb hasít a parthoz, de a harcsa is emelkedik. Az emelési ívem végén egy pillanatra felfénylik egy fekete homlok, egy világosabb álkapocs ív, vagy inkább az alsó szájperem, a nagy harcsa fejének az eleje. Tizedmásodpercekre lehet, hogy farkasszemet néztünk… majd egy nagy rántás, egy féknyikkanás, a kezemben egy nagyon nagy súly, vagy inkább erő, amely a rövid zsinóron még hatványozódott is. És máris faképnél hagyott. Jézusom, hát mi történt, szakított? – szinte felkiáltottam a fájó pillanatban, mert a kezemben könnyű lett minden. A lámpa világította felszín még kevergett egy kicsit, és előttem egy méterrel ott kalimpált a nagy úszóm is. Szakított – hasított belém a gondolat, de néhány pillanattal később már láthattam, nem ez történt. Valószínű rossz volt az akadás és az én fekete párducom elugrásakor kiakadt, vagy talán kiszakadt a keményen tartott halból a horog. Nem is tudom, hogy képzelhettem, hogy itt a part előtt visszatarthatom a kapitális halat. Jó, ha két percet fárasztottam, még ereje teljében lehetett, most ijedt meg igazán először. Remegő kézzel vizsgálgattam a horgot, a zsinórt, minden rendben volt vele, csak vékony lehetett az akadás. A nagyméretű egyes horog is tűhegyes maradt. Azzal vigasztaltam magam, sokkal jobb így, mintha szakított volna a harcsa. Még egy jó órát maradtam a parton. A visszalévő időben csak a túlsó partról hallottam némi életet, egy rablás hangja üzente, tényleg itt a tavaszodás. Már ott az éjszakában szőttem a terveket, úgy éreztem a fekete párduccal még találkoznom kell. Tüstént elhatároztam, hogy beüzemelem a téli tárolásban kissé kiszáradt csónakomat, és vízről, csónakból horgászva készülök majd az újabb találkozásra. Így, első találkozásom a fekete párduccal, bár eredménytelenül, mégis reménykedő hangulattal zárult. A következő napokban gyakran őt láttam magam előtt, kísértett az éjszakai látomás. Alig vártam a folytatást.

Írta és fényképezte: Bokor Károly

Nagyon élvezetes volt leggyakoribb halunknak, a spanyol makrélának a támadása. Bármilyen gyorsan húztuk is a kisebb pilkereket, mindig utolérték és kemény rávágással állították meg azokat. Hosszú, kitartó rohamokkal menekültek, ezüstös villanásokkal cikáztak a felszín alatt. Egy kicsit a lazacéra hasonlított a kemény magatartásuk. Volt azonban sok egyéb ragadozó hajlamú vendégünk is. Gyakran csodálkoztunk, hogy a kicsiny szájú halak milyen pontosan behörpölik a nagynak mondható műcsalikat. Tobzódott az élet a parti vizekben, még az is előfordult, hogy medúza akadt a horgunkra.

Érdekesek, életben gazdagok voltak a parti zónák, ezeknek a közelében néha egészen egzotikus, amolyan díszhal küllemű fajok is éltek. A nagyobb halakra, a komolyabb ellenfelekre azért célszerű volt beljebb, a parttól kissé távolabb próbálkozni. Nándi barátunk nem egyszer állt fel a hajó legmagasabb pontjaira, hogy látott halak reményében a víz felszínét kémlelje. Különösen a barrakudáknak volt szokása a felszínen lebegni, őket is könnyen észre lehetett venni. Pergetve nehéz volt ezeket a nagy fogú ragadozókat becsapni, de akadtak más, nagyobb testű, rablóhajlamú halaink is. Mindannyian tapasztaltuk az óceáni halak mind nagyon keményen küzdenek a horgon. A pergetve jól fogható amber jack volt az egyik ilyen ellenfelünk. Mikor az első odavágott az általam kreált plasztik csalira, néhány pillanatig azt hittem, két méteres halam akadt.

Az amber jackek izgalmas pergetése, azonban már a mélyebb tengeri horgászaton történtek. Erre a kirándulásra Csaba floridai barátja, Rick kapitány vitte el kis csapatunkat. A lényegesen nagyobb hajó kikötőjében, még sötét reggelen találkoztunk. Nagy volt az izgalom, mert a velünk tartó Scotty kimondottan a cápahorgászat miatt érkezett. Még pirkadatkor felbúgtak a motorok, csendesen, de nagy várakozással hajóztunk ki az alvó kikötőből. Hamarosan feljött a nap, és amint kiértünk a kikötőből, nagyobb tempóra kapcsoltunk. Gyorsan haladva szeltük a kék vizet, hajónk orra suhanva vágta a fehéren fröccsenő habokat. Mellettünk időnként delfinek buktak a felszínre, csodaszép volt a reggel. Csak mentünk, mentünk, jó kedvvel. Szemünk elől hamarosan eltűnt a part csíkja. Az égbolt is teljesen kékre színeződött, felettünk soha nem látott madarak is cikáztak. Útközben egyetlen hajóval találkoztunk, melynek három hatalmas motor virított a farán. Mikor megtettünk negyven mérföldet, akkor lassult be először a hajónk. Hamarosan megpillantottunk egy világító oszlopot, ez a tájékozódást segíti az óceánon.  Az oszlop közvetlen közelében álltunk meg, a tengeri horgászok tudták: itt gyakoriak a halak. Bizony alig kezdtünk pergetni, máris jöttek az első rávágások. A halak nagy része az amber jackek közül került ki. Nagyon érdekes volt látni, amint falkában rohamozták a gyorsan húzott műcsalikat. Fogtunk közülük mindannyian, ám hamarosan inkább Scottyra kezdtünk figyelni. Az óceánon edződő fickó mindent tudott a cápákról. Egy luftballonokkal úszóssá tett szerelés horgait kezdte felcsalizni. Csalihala legalább két kilós lehetett, ebbe vezette be a rendes méretű horgokat. Ezután a lufit – alatta két méterre a csalival – az áramlat lassan tovább sodorta. A kapásra sem kellett sokat várakoznunk. Átmenet nélkül nagyot reccsent az orsó féke és egyúttal valami nagy erő előbb lehúzta, majd leszakította a luftballont a zsinórról. Scotty felvette a botot, Csaba közben gyors tempóban felszerelte rá a praktikus bottámaszt. A horgász előbb kivárt, majd nagy erővel bevágott. Scotty ezután még vagy ötször megismételte a bevágást, láttuk, hogy az akadás rendben van, és megindult a harc.

Az első percekben többször is azt hittük, hogy lemaradt a cápa. A horgász villámgyorsan, és nagyon hosszú ideig szedte fel a zsinórt az orsóra, mert a hal gyorsan közeledett felénk. Mint megtudtuk: ez is sajátossága a védekező halnak, gyakran rohannak a hajók felé is. Mikor ismét helyre állt a kontaktus, akkor viszont a cápa hatalmas erővel húzta maga után a zsinórt. A horgász hasán lévő tartóban stabilan támaszkodó, extra kemény bot alaposan meggörbült, hatalmasakat rándult Scotty kezében. Néha jelentős távolságig elszökött, máskor csak a hajó alatt rótta a köröket a hal. Néhány perccel később már érezhetően feljebb jött, mintha fáradtabban mozgott volna a még láthatatlan ragadozó. Egy kis idő múlva pedig átsejlett, átszürkült a kék vízen a jó két méteres ellenfél. Kalapácsfejű – ismertük fel tüstént és azt hittük mindjárt elkészül az erejével. Ám ez koránt sem így lett. A cápa rejtett tartalékokat mozgósított. Hatalmas zurbolásokkal, fröcsköléssel menekült vissza a mélybe. Folytatódott a harc, de hamarosan ismét a felszínen küzdött a hal. Ekkor előkerült a hosszú nyélbe rögzített dróthurok, a farok fogó is. A hal farkát, és ez által a halat, a horog szabadítás idejére ezzel lehet stabilan megtartani. Scotty közben alaposan elfáradt, átadta Csabának a botot, és ő vette kézbe a farok fogót. A hurkot egy gyors mozdulattal áthúzta a villás farkon és a cápát máris stabilan tartotta a farok nyélnél fogva.

Tudtuk jól, hogy nem játék a cápa megfogása, ám most azért eléggé megdöbbenve láttuk, hogy minden mozdulatnak, minden pillanatnak jelentősége van. Mindennek úgy kell történni, hogy a balesetveszélyre állandó figyelemmel kell lenni. A cápák nagy ereje, borotvaéles fogazattal övezett szája, bizony nem gyerekjáték. A horgászoknak azonban nem csak magukra, a cápák épségére is illik nagyon vigyázni. Ezek a testek rosszabb, gyakorlatlanabb bánásmód mellett önmagukban is kárt tehetnének, így kétszeresen is indokolt az óvatosság, a kíméletesség. Scotty és Csaba most is jól tudta a dolgát. Az egyik megakadt horgot egy fogóval hamarosan kiszedték a cápa szájából. A másik meg sem akadt, szabadon fityegett. Miután minden rendben volt, lecsusszant a farokról is a hurok. A hajóba emelésére, a cápa épsége miatt, véletlenül sem gondoltunk. Még egy – két pillanat és a mázsás hal ismét szabadon úszhatott. Méltósággal, lassan köszönt el tőlünk. A horgászok nagyon elfáradtak a közel fél órás küzdelemben. Cápázásból, a horgászatának drámaisága miatt, úgy éreztük, hogy számunkra egyelőre elég is volt. Pergető botjainknak azonban továbbra is rendesen akadt dolga. Jöttek a szép amber jackek, csak úgy sivítottak a fékek. Az imbolygó hajó mozgását folyamatosan ki kellett egyensúlyoznunk, minden porcikánk elfáradt néhány óra múltával. A Mexikói-öböl vize valószínűtlenül kék, és gyönyörűen átlátszó volt. Élvezettel néztük a már több méteres mélységben is jól látható, zsinórjaink végén úszó halakat. Hamar jött a délután és bizony a nagy távolság miatt időben indulnunk kellett hazafelé.

A későbbiekben is találkoztunk még egy kisebb és egy nagyobb cápával. A hajó oldalánál a szemükbe nézni örök élményem maradt. Ám örök és szelídebb élmény a delfinekkel való találkozás is. Előfordult, hogy ezek a kedves élőlények a hajónk körül játszadoztak. Közvetlenül a hajóig kísérték a pergetve fárasztott halainkat. Mindig attól tartottunk, hogy elkapják az éppen fárasztott halunkat. Ez csak egyszer történt meg, de akkor egy villámharapással elvitték a halat. Laci barátom halának csupán a fejét húzta ki a műcsalival. Ámuldoztunk rendesen, mire Csaba néhány trükkel mellénk édesgette a delfineket. Egy kisebb horogra halat akasztott és így produkáltatva a játékos kedvű emlősöket, valóságos bemutatót tartott. Azok nagyon óvatosan, a horogra, zsinórra szemlátomást vigyázva játszadoztak a tenyérnyi halakkal. Alig hittünk a szemünknek, mennyire bizalmasan mellénk jöttek, szemlátomást ők is élvezték a találkozást. A fényképezés, végén persze megkapták a halakat, és ők ezeket magasra feldobálva füttyögtek, fújtattak, mintha nevetgéltek volna. Volt bizony sok ilyen, a természettől kapott ajándékunk. Láttuk amint a fehérfejű sas a vízről halat fogott. Barátságot kötöttünk torkos pelikánokkal, reggeltől estig csodáltuk a gazdag élővilágot.

Gyönyörű naplementékkel búcsúztattuk a horgásznapjainkat, de úgy éreztük, kirándulásunk végén az óceántól, a Mexikói-öböltől, talán még nem végleg búcsúzunk. Csaba barátunk is azt mondta: egyszer akkor is el kell jönnünk, amikor a tarponokra is lehet horgászni. Én erre a kedvességére egy kicsit mosolyogtam, bár ki tudja? Sokáig az is csak álom volt, hogy egyszer barrakudára horgászhatok. Ezért már csak babonából sem köszöntem el végleg a Mexikói-öböltől, hátha ismét láthatom majd. Mikor a hatalmas repülőgép Miamiban felemelkedett velünk, magamban azt suttogtam a kék óceán felé: viszontlátásra.

Írta és fényképezte: Bokor Károly

A vizes homok göröngyösre fagyott a Duna szélén. Gyaloglás, járkálás közben keménysége szinte kopogtatta a talpamat. Nem nagyon törődtem vele, inkább a felszín kevergésére, figyeltem. A meder alján lévő lépcsők, törések vonalainak árulkodó jeleit kerestem a víz tükrén. Ahol limányos kevergések tarkították a sima folyást, ott jó eséllyel törött, lépcsős volt alul a fenék, itt reméltem megtalálni a süllőket. Néhány nappal az első gumis kirándulásom előtt még volt kapásom a kishalaimra. Ma már azonban csak plasztikokkal próbálkozom. Már otthon elhatároztam, hogy a horgászat alatt végig kitartok a gumiknál. Az elhatározás nélkül biztosan hamar feladnám a tviszterezést, elővenném valamelyik kedvenc, fenékig is vezethető wobbleremet, vagy a kishalakat. Már pedig csak gumizni fogok, – döntöttem el, és így a kocka el volt vetve.

Déli órákban kezdtem. De jó „meleg” van – gondoltam, mert a napsütés elviselhetővé tette a decemberi mínuszokat is. A csónakot kihúztam a lapos partra, és nekiindultam. A minapi, kishalas kapásom felett kezdtem. Úgy éreztem, a partról alaposabban, nagyobb területet pergethetek át, mintha csónakból próbálkoznék. Csónakos pergetéskor a folyás túlságosan egy vonalba hozza össze a dobásokat. Hiába dobok oldalirányba, a sodródás mindig bejátszik a bevontatásba. Akkor így gondoltam, és így is kezdtem a pergetéseket. Az első helyen eltartott vagy fél óráig, amíg minden ígéretes részen megjárattam a gumit. Átlagos, többnyire sárga színű tviszterekkel dobtam a legtöbbet. Amint végeztem a süllősnek ismert területtel, feljebb sétáltam, és száz méterrel odébb folytattam. A dobás után mindig megvártam, amint lekoppan a tízgrammos fej. Azon a napon, akkor kaptam az első, felejthetetlenül izgalmas kapást. Talán harminc méterre dobhattam. A vízre érkezéskor zártam a felkapó kart és vártam a szokásos jelre, a zsinór kis betottyanására. Ez a jelzés, – a tviszter leérkezése, a jó három méter mélységben lévő fenékre – néhány másodperc után érkezett hozzám. Most azonban más történt. Mielőtt lekoppantam volna a fenékre, egy kemény, élő ütés ijesztett rám. Olyan eleven volt ez a fenék feletti kapás, hogy szinte megijedtem tőle. Váratlansága, szokatlansága fokozta az élmény hatását, talán fel is kiáltottam meglepetésemben. Pedig akkor még nem is fonott zsinórt használtam, mégis kemény volt az ütés. Az első meglepetésemben – kis késéssel ugyan – de betartottam a halnak. Megvolt az első süllők egyike, melyet tudatosan gumis cserkészéssel kerestem. Ám csak egy darabig volt meg, éppen a rendes bevágás elmaradásával hibáztam. Jó súlyt éreztem, majd a hal egy erősebb húzással befelé indult. Még egy kis ideig megvolt, tudtam, hogy szép halat akasztottam, majd megjött az első komolyabb fejrázás…Eddig tartott a kontaktus. A szívem úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről. Szidtam, hordtam magam, tudtam, ha nem felejtem el a bevágást, meg is nézhettem volna, mekkora süllőt akasztottam. Megigazítottam a kissé meggyepált plasztikot és dobtam a következőt. Úgy gondoltam: ellőttem a puskaport, biztosan sokig nem találok újabb, támadókedvű süllőt. Szerencsére nem így volt. Kettőt – hármat, ha dobhattam a kapás helyére, amikor ismét jelentkezett egy süllő. Ez már vezetés közben vágott rá a gumira. Éppen a hajtókart forgattam, éppen csak a fenék felett mozgatva a tvisztert, amikor rövid, éles ütés verte szét a pergetés lassú ritmusát. Hoppá – lendítettem a bevágást, és a bot alaposan belenyekkent a találkozásba. Megvan – örvendeztem, mert összetéveszthetetlen, eleven erőbe ütköztem. Nagyszerű érzés volt tudni, hogy a darabka kis plasztikkal becsaptam a ragadozót. A hal terelgetését, a fárasztást nem siettem el. Ezen a területen semmilyen akadóról nem tudtam. Időm és helyem is akadt bőven, hogy kifáraszthassam, biztonságosan magamhoz vezethessem a süllőt. A hal az első pillanatokban csak forgolódott, utána határozott irányba, befelé húzott. Néhány méter után azonban fordíthattam, óvatos húzásokkal magam felé irányíthattam. A mindig kritikus fejrázások is megjöttek, de ezúttal jól ült a horog. Először csak néhány búrványt láttam, majd hamarosan megjelent előttem a szép hal is. A két-három kilós süllők, szétterpesztett uszonyaikkal már gyönyörű látványt nyújtanak, és ez a hal inkább a három kilósakhoz tartozott. Amint észrevette mennyire sekélyre tévedt, még egyszer megpróbált menekülni. Habosra paskolta, zurbolta maga körül a vizet, de utána megcsendesedett. Hasa megakadt a homokon, csak óvatosan meg kellett fognom és máris az enyém volt. Nem messze tőlem vadkacsák sápogtak a vízen, a nap bágyadtan melengetett, csodaszép volt a világ.

Hát még valamivel később! Azon a napon ugyan is még két szép kapást könyvelhettem el. És talán tanulságos az is, hogy pontosan miként. Régi igazság, hogy egy helyet, ha az adja a kapást, nem szabad otthagyni, ám ezt nem igen szoktam betartani. Néhány dobás után most is feljebb mentem a parton. Úgy gondoltam, máshol is találhatok a töredezett fenéken álló süllőt. Dobálgattam, szűrtem a vizet szorgalmasan. Két kapásommal, szép süllőm fogásával elégedett voltam. Eltelt egy óra, majd lassan a második is, kezdtek fogyni a délutáni fények. A nyugati oldalon, a fák mögé bújt már a nap, egyre hidegebbnek éreztem az időt. Ideje lassan hazafelé indulnom, nem sokára rám sötétedik – gondoltam, és már ballagtam is lefelé a folyó partján. Mikor a két kapásos helyre értem, az a bizonyos kis ördög nem engedett tovább. Mielőtt otthagytam a helyet, sarkammal csíkot rajzoltam a víz szélén, így pontosan beálltam ismét a dobás helyére. Éppen oda dobtam, ahova egy-két órával korábban. Az elsőre semmi, de a második dobásra már ismét jött az összetéveszthetetlen ütés. A meg-megemelt, majd lassú orsózással vezetett tviszter felém lavírozott, amikor megpendült kezemben a bot. Úgy vágott rá a hal a gumira, hogy szinte ő fogott meg engem. Természetesen azonnal bevágtam, de éreztem, már a kapásakor akadt a horog. Ismét óvatosan, erőltetés nélkül fárasztgattam, vezettem magam felé a szép, alkonyati halat. Hamarosan partra, valamivel később pedig vissza, a vízbe segítettem a két kiló feletti rablót. Ennyire jó lenne ez a törés? – csodálkoztam, és siettem kihasználni a még meglévő látóvilágot. Ismét dobtam, majd utána még egyet. Éppen a „legeslegutolsónál” tartottam, amikor egy nagyon rövidke kis koppanás után „bepuhult” kezemben a felszerelés. Kapás, – felém lendült vele – fogtam fel egy árnyalatnyi késéssel, és a késésem miatt ismét a hal lett az ügyesebb. Bevágtam ugyan, de a monofil zsinór „lustult” egy kicsit, így nem lett hibátlan az akadás. Egy–két rúgás után a legnehezebbnek, legnagyobbnak tűnő halam leakadt. Ez egészen nagy lehetett – szomorkodtam egy cseppet, és persze még néhány „utolsót” dobtam, majd siettem a csónakom felé. Közben már azokban a percekben csodálkoztam: mennyire egy helyen, mennyire kis területen találtam minden kapásomat. Nyilván a fenéken lévő lépcsőbe, törésbe állnak bele a süllők, hiszen pokrócnyi területen jött minden kapásom.

Fát, vagy más akadót ott biztosan nem tart a meder, csak a márgás, még inkább homokos talaj törése lehet a süllőtanya. Hazafelé a csónakkal közelébe mentem az újonnan talált helynek. Már sötétedett ugyan, de jól látszott, hogy a víz kisebb feláramlásokkal, örvényekkel tűzdelt, nem egyenletesen folyik. Most úgy gondoltam, hogy ezt a helyet csónakból is jól meg lehetne pergetni. Mivel kisebb helyen állnak a süllők, nem kell sokfelé keresődni a dobásokkal, így nem okozhat problémát a folyás. No, majd legközelebb – gondoltam a hazafelé úton. Ennek a kezdeti, gumis pergetésnek, – fényképező gép hiányában is – emlékezetes maradt minden pillanata. Azon a régi télen, majd a későbbi horgászatokon is, szinte mágikusan adta a tviszteres kapásokat a megtalált homoktörés. Néhány nappal később ismét próbálkoztam. Az idő még hidegebbre fordult, már néhány vékony jégtábla is utazott a Duna hátán. Sokan úgy gondolják, ilyenkor a süllők már nincsenek a sekélynek mondható, mederrészen. Én már akkor is másként tapasztaltam. Úgy találtam, hogy ott maradnak a sekélyebb területeken, erre szerettem volna az ismételt bizonyosságot. Meg is kaptam. Óvatosan horgonyozva, egy dobásnyival álltam a megismert törés felett. Egy kicsivel túldobtam a kapások helyét. Szinte vibrált bennem az izgalom, mikor a törés közelébe vezettem a gumit. Amikor a tartás mellett, vagy inkább felett volt a plasztik csali, a folyásban szinte meg tudtam azt állítani. A gumi ekkor is jól veretett, a farkat jól mozgatta a sodrás. Én csak fel-felpöccintgettem a spiccel, mintha tapogattam volna a törések mellett. Az első négy, vagy öt dobásomra ismét két kapásom volt. Az első csónakos hal is olyan három kilón felüli lehetett. A következő, egy gyönyörű kapitális méretű, a csónak mellett, kiemelés előtt rázta ki a szájából a gumit. A víz folyása miatt a csónakból nehezebb volt a nagyobb halak fárasztása. Ők még a hideg vízben is keményen védekeztek. Éreztem, nem nagyon kell szomorkodnom, mert találkozhatok még hasonlókkal a jövőben. Így is lett. Magam is, évekkel később jó néhány barátom is, sok szép, kapitális fogasnak örvendezhettünk. Hosszú időn keresztül az elsőként megtalált is, később a hasonló helyek is, jól fizettek a kísérletezésért. Váltakozva, hol csónakból, hol a partról gyalogosan pergettem az egyre szélesebb választékban felkínált gumikkal. A zord telek az idők során egyre szépültek, egyre több izgalmas plasztikos pergetést nyújtottak. Vannak tehát kezdeti élmények is, amire visszagondolhatok, de a legjobb azért újra és újra útnak indulni, mert gumival pergetni nagyszerű dolog.

Írta és fényképezte: Bokor Károly

Miami repülőteréről vendéglátónkkal, Tóth Csabával csak egy-két órát autóztunk és máris megérkeztünk Naples városba, ahol a horgászatra berendezkedhettünk. A város csodás horgászkikötőjében ugrásra készen várt bennünket barátunk hajója, így természetesen szinte azonnal fejest ugrottunk a kék óceánba. Már az első órákban záporoztak ránk az élmények. Könnyed pergető összeállításokat szereltünk, amit szívesen tettünk, idehaza is főként a pergető horgászatot műveljük. A legelső dobásainkra folyamatosan érkeztek a kapások. De milyen kapások! Csak úgy pendültek a botok. Az itthon nehéznek számító pilkerekkel pergettünk, és meglehetősen gyorsan vezettük a vasakat a fenék felett. A halak olyan kemény ütésekkel sorozták a pilkereket, hogy eleinte mindig sokkal nagyobbnak képzeltük őket, mint amilyenek valójában voltak. Lady fish, Blue Runner, Pompano, – mondogattuk, tanulgattuk sorban a fogott fajok neveit. Nándor és Laci barátom is csóválta a fejét, hihetetlennek tűnt az a bátorság, és az energia, amivel a tenyérnyi, alkarnyi halak rendelkeztek.

A legérdekesebb azonban az volt, hogy bármilyen gyorsan igyekeztünk futtatni a műcsalikat, a halak mindig utolérték azokat. Olyan gyors tempó nem létezett, amire azonnal nem támadtak volna. Belém sejlett a gondolat: hasonlítanak a mi balinjainkhoz. A másik érdekes és nagyon eredményes stílus, a műcsalik vertikális mozgatása, felfelé dobálgatása volt. Ez a mozgatás is hozta a támadásokat, egyik kapás a másikat érte. Izgalmas megfigyelés volt, hogy a horgon megakadt támadó mellett, gyakran ott kapkodott egy, vagy több másik is. Előfordult, hogy a wobbler két horgán, egyszerre két hal akadt meg. Megállapíthattuk, hogy ilyen élvezetes pergetésekben ritkán lehet része az embernek. Hát még azok az élmények, amelyeket a finomabb szerelékekre váratlanul kapó nagyobb halak jelentettek! Egy alkalommal ismét éppen meggyorsítottam a pilker futását, mikor sziklakemény ütés rántotta meg a kezemet. Jézusom, ez aztán hatalmas hal lehet – gondoltam, és a bevágásom után a fékem hatalmas sikítást rendezett. A bot karikába hajlott, a megakasztott hal irgalmatlan rohamot produkált. Az ismeretlen ellenfél soha nem érzett típusú védekezéssel küzdött. Szaladgálhattam a hajónkon, hol az orrából, hol hátul, a motor mellől követtem a hal rohamait. Úgy öt perc után kezdtem magam felé irányítani, majd lassan feltornászni az ismeretlen, nagy erejű halat. Teste egyszer csak átvillant a kék vízen, és Csaba már kiáltotta is: – bonito! Tonhalat fogtam, a kisebbek közül.

A mérete némi csalódást okozott, azt gondoltam, hogy egészen nagy hal képes csak ekkora erőkifejtésre. A többiek bizonygatták: ez az egyik legjobban védekező hal. A kiemelést is magam végeztem, szerettem volna sérülésmentesen kiemelni a szép halat. Erőteljes, csupa izom teste maga volt az erő, örömmel nyugtáztam első, igazán óceáni halamat. A pergetve fogható halak vadságát, erejét később még inkább megismerhettük. Barátaim is fogtak néhány a különféle fajokból több kilós példányokat is. Nándi nagyon kitartóan leste a barrakudákat. Ezt szó szerint kell érteni, mert az átlátszóan tiszta, kék vízben ez a ravasz, kegyetlennek mondott ragadozó gyakran látható volt. A néhány darabból álló csapataik hol itt, hol ott, tűntek fel a felszín alatt. Amint dobástávolságba merészkedtek, Nándi azonnal suhintotta a botot. Dobott rájuk mindennel, de pergetve becsapni ezeket az ezüst nyilakat nagyon nehéznek tűnt. A helyi ajánlat a „kuda cső” volt, a horgász ezzel is próbálkozott. A kétarasznyi hosszúságú, centis átmérőjű, zöldes színű, puha műanyagcső belsejében erős drót futott, erre két horog volt kapcsolva. Kígyózó mozgással jött felénk a cső, nehéz volt elképzelni, hogy ez a ragadozó valamelyik táplálékhalára hasonlítana. Nándi szorgalmasan pergetett a kígyóféleséggel és egyszer beütött a villám. Lehet, hogy még a villámnál is gyorsabb volt a rávágás, de véletlenül többen is láthattuk. A húzott cső mögött a semmiből elővágódott, majd azonnal a műcsalira rontott a tengeri farkas. Egy villanás volt az egész, de még azt is láthattuk, amint kitátotta félelmetes száját. A megragadott csővel a kapáskor kiugrott a felszínre, rázott egyet a testén és egy pillanat múlva már messze járt. Nándi féke nagyon rendben volt, azt így még nem tette próbára semmi. Szinte elhűltünk a hatalmas dinamikától, és beindult a kétesélyes fárasztás. A finom bot hétrét görnyedezett, miközben a hal hihetetlen erőtartalékokat vonultatott fel. A barrakuda változatos, kemény, hosszú rohamokkal tarkított védekezést mutatott be. Jó idő múltával a horgász vált egyre esélyesebbé. A félelmetes, mégis impozáns hal a víz tetején körözött. Még egy-két perc és megkísérelhettük a kiemelését. A hal szerencsésen a fedélzetre érkezett, és Nándi boldogságában őszintén osztoztunk.

Így szárazon, testközelből a rablóhal feje azonnal magyarázatot adott rá, miért nevezik őt az óceánok kegyetlen farkasának. Fogai hatalmasak, mint az igazi szárazföldi ragadozóké, olyanok voltak. Sietve készítettünk néhány fényképet, majd legyőzője a halat visszahelyezte a vízbe. Tűhegyes, hatalmas fogakkal koszorúzott, nagyra nyíló száját biztosan nem feledjük el sohasem. Így már megértettük azokat a harapásokat, amelyeket a különféle csalikon ejtettek a tengeri ragadozók. Csaba is bemutatta, mekkora halakat kapnak el a barrakudák, mert ő hallal fogott ki egy, a Nándiéhoz hasonló példányt. Hala a sokkal erősebb felszerelésen is sokáig küzdött. Viselkedésüket, védekezésüket látva megállapíthattuk: nagy életerejű, komoly ellenfelek a testesebb ragadozók. Nem egyszer előfordult, hogy egyetlen rántással kettőbe harapták az élettelen csalihalat, vagy egy két pillanat alatt rojtosra harapdálták. Pedig a bevágásokkal nem várhattunk sokáig, ezt a halak védelmében elsődleges szempontként kezeltük.

A helybéli barátok segítségével, útmutatásával, már az első napokban óriás sügéres horgászatot terveztünk. Extra erős szereléken, halhúsra vártuk a kapást. Csabáék helyismerete kitűnően vizsgázott. Két alkalommal sügéreztünk és hatalmas halakat sikerült fognunk. A halat amolyan fenekező és úszós összeállítással is felkínálhattuk. Az előzőnél kézzel tartottuk az erős zsinórt, míg az úszózásnál egyszerű, gyermekjáték lufikat fújtunk fel. A sügérek támadásakor, a kapáskor, mindkét esetben azonnal bevágtunk. Így a horog mindig a hatalmas szájak széleiben volt megakadva. Csaba és barátja Scotty, vágóhoroggal fogta meg a halak szájának peremét. Ez nem okozott jelentős sérülést, és a halak végig vízben maradhattak. A nagy súlyokat emelgetni, a hajóba bevenni őket felesleges és veszélyes lett volna. Elsőként a helyiek fogtak egy-két óriás sügért. Scottyék gyakorlottan cselekedtek, néhány perc után a víztetőre vezették az impozáns halakat. A sügérek hatalmas uszonyaikkal, csupa izom, vaskos testükkel nagyon nagy ellenállást tanúsítottak. Egyikük szájában több beleszakított horog meredezett, de ezeket is kiszedegettük belőle. A műtét közben a nagy hal torkából fehér rákok másztak elő. László hamar kedvet kapott a próbálkozáshoz, ő is oda állt az erős bot mögé. A legnagyobb, Csabáék szerint közel kétszáz kilós óriás, az ő erejét tette próbára. A hal néha csaknem kihúzta a botot a horgász kezéből. Biztonság kedvéért Scotty is besegített a fárasztásba. Felejthetetlen látvány volt, amikor a gigantikus sügér a felszínre bukkant. Ezekkel a sziklák közt lakó halakkal magam is megpróbálkoztam. Fantasztikus érzés volt, amikor a lufin láttam, a kezemben pedig éreztem a nagy test, a nagy száj kapását. Amint ezt megéreztem tüstént bevágtam, és ekkor tényleg olyan érzésem volt, hogy sziklába akasztottam a horgot. Természetesen ez csak egy pillanatig tartott, mert az óriás sügér azonnal beindult. Az egyébként alig hajlítható bot immár perecként görbült a vízbe és minden ügyességemre szükség volt, hogy ne vigye el a kezemből a botot. Csak tartottam, tartottam, emelni is próbáltam a nyelet, de az első pillanatokban teljesen bizonytalan volt a dolog. Egy kis idő után mégis megbillentettem a halat, az oldalirányban kezdett úszni, majd hamarosan felfelé is irányítani tudtam. Egy perccel később a gyönyörű kék vízben átsejlett a márványmintás, barna test, és ezután nagy tiltakozás közepette felbukkant az én sügérem. A fogás minden pillanata felejthetetlen volt. A horog kivétele is simán ment hamarosan impozáns farok csapásokkal búcsúzott tőlem az első és egyetlen óriás sügérem.

Természetesen csodás volt az élmény, de én szívesebben maradtam a „kezelhetőbb” méretű halaknál. Pedig a sügér után, igaz véletlenül, de nagyon hamar találkoztam egy nagyobb cápával is. A dolog úgy kezdődött, hogy király makrélát, esetleg barrakudát szerettünk volna fogni. Erre dobtuk be a csalit, és így is volt szerelve. Erős bot, legnagyobb peremfutó orsó, nagyon vastag zsinór. Csakhogy fém előke nélkül, márpedig cápára ajánlatos vagy két méter, erős drótot is tenni a szerelés végére. A kapást jó láttam a lufin, azonnal bevágtam és fogalmam sem volt róla, mit is akaszthattam. A hal feltartóztathatatlanul, nagyon messzire ment.

Mikor már-már elkeseredtem, hogy nem tudom megfordítani, elindult vissza, a hajó irányába. Eljött egészen a közelünkbe, közben húztam, szorgalmasan szedtem fel a zsinórt. Mikor ismét mellettünk volt, úszásából, mozgásából gyanítottuk, hogy cápával lehet dolgunk. Később úgy éreztem, talán már irányítom is egy kicsit, de mint kiderült magától akart a hajó körül lavírozni. Egyszer – kétszer megpillantottuk a sejtelmes, hatalmas, szürke foltot a víz alatt. Cápa – ismertem fel ekkor már én is biztosan, és ha lehet még jobban megdobbant a szívem. Összeszorítottam a fogam és az ismét kitörő halat igyekeztem valahogyan megfékezni. Az ügyeskedésem azonban már nem sokáig tartott. Bárhogyan fékeztem, a cápa messzire elment. A távolban mintha forgolódott is volna, és egyszer csak vége lett a nagy húzásnak.

Fájdalmasan, vagy inkább csalódottan tekertem vissza a zsinórt. A szakadt véget vizsgálva azonnal láttam, Csabáéknak igaza van, cápára horgászni csak fém előkével szabad. A vastag monofil utolsó méterét, mintha késsel szabdalták volna meg, szabályosan rovátkázva szomorkodott a kezemben. Vagy a cápa foga, vagy a bőre készítette darálta meg ilyen csúnyán. Szerencsére ez a varázslatos víz, a Mexikói – öböl, nem sok időt hagyott a bánkódásra, nagyszerű élményekkel feledtette a kudarcot. Később csapatunk egyebek mellett cápákat is fogott, az azonban már egy másik, talán a következő történet lesz.

Írta és fényképezte: Bokor Károly

Az evező alig-alig loccsan, amint lapátolgatok a csónak mellett. Nem jött a hal, mégsem vagyok kedvetlen. Szép itt. Csaknem sötét van, már látom, ma sem tudok világosban elpakolni.
Sebaj, élvezem a csendes estét, – a víznek, az erdőnek a hangjait hallgathatom. Busa riad meg, szerencsére nem ugrik csónakomnak.

Lassan elérem a kikötőt, a szokott fa tövén ott feketedik a láncom. Kicsusszanok a partra. Felállok, nyújtózkodom egyet, majd nekiállok a csomagolásnak.  Közelemben süllő cuppan, nyomában szétrebbennek a kishalak. Most bezzeg rabolnak – gondolom, de mindegy, velük máskor próbálkozom majd.  Berámolom az autót, elkészülök mindennel, csak lezárom a lakatot és mehetek. Keresgélem a kulcsot, munkám végeztével visszaballagok az autóhoz. Teljes sötétség van, indulhatnék, de valahogy nem akaródzik! Inkább lemegyek a víz, legszélére és némi tanácstalan ácsorgás után leülök egy vaskos fagyökérre. Fülelek, figyelgetek egy kicsit – határozom el. Olyan szép, sejtelmes az éjszaka. Hamarosan jön is egy hang a túlpartról. Harcsa, de nem lehetett tekintélyes méretű, csak olyan kisebb pukkanást hallatott. Érdekesek, izgalmasak ezek a felszíni rablások. Révedezem, halakról gondolkozom, hátamat a fa göbörcös törzsének vetem. A csillagok fénye át sem sejlik a dús koronán, mintha fekete esernyő alatt ülnék. Eszembe jut öreg barátom, az erdőfűi Jóska bácsi, aki örökre elment a télen. Jellegzetes mély hangján nem tud már üdvözölni.ű

Egy régi, holtágas harcsám  

Jó tíz éven át minden tavaszon vártam, hogy találkozzunk. Alig beszélgettünk, de az a kevés mindig nagyon jólesett. Ekkoriban többnyire már rügyek feszültek a fákon, ibolyaszőnyeg illatozott az erdőn.
- Kezdünk már Karcsi? – szokta kérdezni, miután kezet fogtunk.
- Hogy telelt Jóska bátyám? – érdeklődtem ilyenkor.
- Köszönöm, még megvagyok – szokta mondogatni.
Ha úgy adódott meg-meg kínáltam egy korty borral. Csendesen álldogáltunk egymás mellett. Akkor is itt volt, amikor a legnagyobb harcsámat fogtam. Sokáig emlegette az óriási bajuszost. Ott kuporgott mindig, a hozzá hasonlóan szürkére öregedett kis stégjén a szembe parton. Arra nézek, de csak a sötétbe fúrom a tekintetemet. Hányszor szólt át onnan a sötétből mikor kikötöttem! Csak akkor vettem észre, hogy még ott van a kis álláson, mikor meghallottam rekedtes hangját.
Ugyanilyen csendes este volt akkor is, mikor jelezte azt a bizonyos halat…- Karcsi, ha ráér gyűjjön át hozzám, mondanék valamit. -
Tudtam oka van, ha szólít, hát pakolás után átcsónakáztam a sötétben.
- Tudja, rövidre fogom, de régóta akarom már mondani magának, tudok erre egy hatalmas harcsát. -
- Hűha, az jó – ennyi volt a válaszom.
- Többször kint maradtam jó későig mostanában, mert csak sötétben gyün meg a ponty. Ott, abban az irányban, a régi híd roncsainál, de csak ha már jó sötét van, iszonyatosan szokott fenekedni. A minap is akkorát buffantott, mintha egy ló dűt vóna a vízbe. Rögtön magára gondoltam.
Hát csak ezt akartam mondani, persze azt tuggya maga is, hogy ott tiszta akadó az egész mindenség!
- Majd megpróbálok valamit, talán kihallgatom a komát – köszöntem el tőle. Ám arra, ami történt álmomban sem gondoltam. Visszaeveztem az autóhoz, majd a híd irányába. Onnan aztán átszóltam.
- Egy kicsit itt maradok, hátha meghallom, – hadd lássa az öreg, adok a szavára. Talán öt perc múlott el, éppen el akartam ballagni, mikor furcsa hangokat kezdtem hallani. Menekülő, víz tetején locsogó kishalak hangját ismertem fel, ám izgalmas volt a helyzet, mert eléggé nagytestű halak riadoztak. Éppen át akartam szólni, hogy itt volt valami rabló, mikor egy iszonyatos durranás csaknem a szívbajt hozta rám.
- Megmondtam! – szól át csendesen az öreg.

Köpni, nyelni nem tudtam, olyan rémisztően hatalmas erejű volt a rablás hangja. Két felmagasodó partoldal közül, a régi híd derékvastagságú roncsai, valamikori lábai mellől jött a hang. A partok, az új híd még fel is erősítették a buffanást, valóban félelmetesen erős volt a hang. Tőlem, ha tíz méterre történt a rablás, nem csoda, hogy megijesztett. Soha nem hallottam ilyen impozáns erejű hangot, ekkora rablást. Mintha egy nagy fazekat csaptak volna a víz tetejére.
Bár hamarosan hazamentem, de állandóan ez a hang, ez a hal járt az eszemben. Alig vártam, hogy visszamehessek.

Másnap délután felkészülve az esetleges találkozásra, jó időben a helyszínre érkeztem. Jóska bácsi szokott helyén, a túloldalon horgászott. Nagy kópén megkérdezte:
- Na, ki gondút ellene valamit?
-Hát magam sem tudom, de valamit kéne tenni – válaszoltam és nekiláttam feltérképezni a terepet.
Iszonyatos nehéznek tűnt a feladat. Valóságos víz alatti erdő állta a csónakom útját. Csatorna, vagy inkább árokszerű beszűkülésbe keskenyedett itt a holtág, de csak 8-10 méter hosszúságig. Ezen ívelt valamikor át a régi híd, melynek már csak korhadó lábai meredeztek elő a vízből. Büszke, erős kőépítmény váltotta fel a régit, mely néhány méterrel odébb feszül át a víz felett. Nem elég a derékvastagságú hídlábak jelenléte, még a köztük szőnyegként megakadozott mindenféle uszadékfa is nehezíti a terepet. Sűrű víz alatti és víz feletti ágbog világ az egész környék. Állandó rejteket, árnyékos sötétséget biztosít a felszínnek a partról behajló lombkoronák és bozótok szövevénye is.

Ilyen egyszerű az egész. Sóvárogva, ám elborzadva nézegetem a helyet. A rablás valahonnan a legsűrűbbjéből szólt. Esélyem sincs – gondolkodom, miközben megállapítom: optimális rejtőzködő környék ez ragadozóhalak számára.

Igaz, mélység nincs, egy-két méter közötti a víz, de hűvös, árnyékos és főként háborítatlan a hely. Lelki szemeimmel minden zegzugos akadóban ott látom a rejtőzködő óriást. Öreg, erős, rafinált példány lehet a koma, az biztos. A közvetlen közelben lakhat, lehet, hogy akár a roncsok között, vagy a parti akadók valamelyikében. Előfordulhat, hogy kissé távolabbról érkezik, mert itt az összeszűkülő vízben meg tudja szorítani a menekülő halakat. Nem lehetek biztos semmiben, kivéve egy dologban: erős felszereléssel és csak a hídhoz vezető, viszonylag tisztább vízben lehet némi esélyem vele szemben. A csónakot teljesen le kell fixálni, hogy ne húzhassa semerre. A híd közelében lévő víztükörről, a híd irányába, az első sűrű akadó felé kellene juttatnom a csalit. Így talán, ha rákapna, vissza tudnám erőltetni a sűrűből és a simább pályán fáraszthatnám. Persze érzem, nem az igazi a dolog, a csalit ott bent a sűrűben kellene feltálalnom. Bár ki tudja, talán odébb is vadászgat, ha nagyon sötét van. Biztosan előjön a sűrűség takarásából és akkor… Majd meglátjuk… Kinézek egy helyet a csónaknak, utána ellapátolok jóval odébb, csalihalat igyekszem fogni. Viszonylag jó keszegeket találok egy bedőlt fa, még zöldellő lombja mellől. Tenyeresformák, akad köztük szebb is. Négy darabot tartok meg. Bár két felszerelést hoztam, ennyi biztosan elég lesz.

Lassan telik a délután, később az öreg Józsi mellé üldögélek. Együtt lessük pontyozó úszóit. Sokáig semmi, aztán az egyik minden átmenet nélkül eltűnik. Bevágás, az öreg bot karika és hegedül a zsinór. Egy nagy rántás, a nyél már egyenes!  Csattanás, a horgász egyensúlyát veszti, csaknem lebillen a stégről
- Meglépett!
- Hűű…- csak ennyit mondok a meglepetéstől.
- Amur volt, – így Jóska bácsi, és cseppet sem ideges.
Alig hangosabb, izgatottabb, mint az akasztás előtt volt.
- Az volt, amur, megismerem a bolondját– foglal még egyszer állást.

- Azt ne kérdezze, miért nem adok néki zsinórt – folytatja. – Azért nem, mert nem lehet. Akkor rögtön fába megy és kész.. A pontyokat így ki bírom erőltetni, ha meg amur gyűn, hát gyűjjön, azt menjen. Bár egy-kettőt megfogtam azokból is. Ez most igen erős vót, csak a horgot sajnálom. – dünnyögi el kicsit magának, kicsit nekem.
Újra szerel, szép komótosan. Hamarosan mintha mi sem történt volna, úgy üldögélünk, várakozunk tovább. Érdekes dolog ez az egész. Alig szólunk valamit. Miért is? Tudjuk egymásról, amit muszáj. Azt pedig, hogy miért vagyunk itt egymás mellett, fölösleges körülbeszélgetni.

- Má megy is? – szokta kérdezni, mikor odébb állok és tudom, ez annak szól, hogy ő is szívesen veszi, ha együtt töltjük az időt.
- Úgy is találkozunk,- szoktam mondani és mindig jól esett az öreg, barázdált arc kékesszürke, mosolygós szemeibe néznem. Most azonban úgy köszöntem el, hogy titokzatosan a hídroncs felé böktem az ujjammal.
- Rászánok egy-két estét a tegnapira – mondtam, miközben visszamásztam a csónakomba.
- Azt én úgy is tudtam – intett utánam.
Egészen lassan odébb eveztem. A korábban kinézett helyen leböktem a két hosszú karót. Tulajdonképpen elsősorban hallgatózni szerettem volna, meggyőződni a harcsa ismételt jelenlétéről. Megfogására, vagy csak megakasztására nem sok reményt tápláltam. Viszont jó esélyt éreztem arra, hogy ma ismét itt a közelemben tudhatom majd, mert az öreg harcsák is nagyjából ugyanazon a pályán mozognak.

Nehéz terep

Lassan sötétedni kezdett. Egyik felszerelésemet felcsaliztam és a part irányába kilendítettem. Alul egy jókora ólom vékonyabb előkén, mely lerögzíti, helyhez köti a keszeget, mely az úszóval egy kb. négyzetméteres területen tudott csak sétálni. A vékonyabb ólomelőke természetesen beakadás esetén praktikus. A 0,70-es főzsinórral az ólmot simán leszakíthatom, ha úgy adódik. Csalihalam a felszín alatt sétált, jól láttam még látóvilágnál mindent. A másik felszerelést taktikám szerint csak akkor vetem be, ha valamerről rablást hallanék, és akkor oda, annak irányába rögtön indítanám. Ha beakad, hát beakad, de mégiscsak egy esély. A legsűrűbbjétől, a hídroncstól kb. 30 méterre ültem így szerencsével és ügyesen akár oda is tudtam volna plattyantani a csalit. Csak onnan kicibálni lett volna nagyon bajos. Egy két szóból rajtam volt a sötétség. Pontyozó horgásztársam is összecihelődött, rám köszönt a sötétségből, majd nyöszörgő biciklijével együtt eltűnt az estében. Egyedül maradtam. Legalább is ember nem volt a közelben. A sötétségben ugyanis ezer élet matatott. Az erdőben ágak roppantak, odébb vadmalac sikkantott. Bagoly szárnysuhogása nyomta meg a levegőt s a víz is hangokkal árulta el, beindult az éjszaka körülöttem. A kelő hold még nem adott fényt, csak néhány csillag fénylett felettem.

Messziről jött az első bajuszos hangja. Izgalmas volt a várakozás, minden irányban az én óriási harcsámat sejtettem. Tíz órakor lestem először az órára, majd jóval később ismét. Semmi rendkívüli nem történt, csak egy vidrát hallottam prüszkölni. Éjfélre járt az idő, mikor muszáj volt feladnom. Összekészülődtem, negyed óra múlva már indulásra készen álltam az autóm mellett. Valami ösztönös sugallatra nem akartam sietni. A csöndes, fekete foltot kémleltem a roncsok környékén. És ekkor tőlem talán 6-8 méterre felrobbant a víz! Hatalmas rablással, iszonyú buffanással jelentkezett ő. Ugyan úgy, mint előző nap, csak később.

Szívdobogással nyugtáztam: szóval itt van. Megvárta, míg minden csendes, nem voltam már ott karnyújtásnyira tőle a víz hátán, és akkor ismét üdvözölt. Csak, hogy jelezze, ki az úr ezen a pályán. Két nap múlva ismét a helyszínen várakoztam. Hangját hallva még erősebbre cseréltem a zsinórt, egyébként minden ugyanúgy volt, mint az előzőekben. Lekaróztam és part felé juttattam gyönyörű bodorkámat. A holdfény most jóval erősebben világított, mint két napja s meg is lett az eredménye. Kint a világosabb foltban, ahol ültem, teljes csend volt, ám bent, a sűrűk sűrűjében megint elhangzott a már ismert rablás, tíz percen belül kétszer is. Csalimra persze hosszas várakozás után sem volt érdeklődés. Csaknem hajnalig ültem kint. Az én ismerősöm azonban nem akart kibújni a sűrűből. Ezután még egy kudarcos éjszakám következett, be kellett látnom, így nem fog összejönni a kapás.

Egyik délután új taktikát eszeltem ki. Bár a csónakot kissé messzebb fogom lekarózni, a csalit mégis a sűrűbe, a rablás pontos helyére juttatom be. Nagyon nehéz volt a kivitelezés, mert mindenütt akadó állta a zsinór útját. Megbontani az ág-bogokat, fennakadt uszadékokat, semmiképpen nem akartam. Ez nyilván gyanús lett volna a harcsának. Pláne, ha valahol alatta pihenne. Így hát egy életem, egy halálom, bepöttyintettem a régi lábak mellé, az akadók közé az újabb csalit, az újabb reményemet. Jó volt látni, hogy a hal most ott lavíroz, ahol kell. Viszont, ha a kapás utáni pillanatokra, a védekező harcsa várható útvonalára gondoltam, szinte reménytelennek éreztem a helyzetem. Ha kapna, minden erőből fent tartani a nyelet, felszínre kényszeríteni a harcsát, ez lehetett az egyetlen esélyem a szakítás ellen. Eljött a sötétedés. Felhős volt az idő, sem hold, sem csillag. A szúnyogok teljesen megőrültek, a riasztószer tíz percig sem hatott. Moccanás nélkül ültem a csónakban. Véletlenül se legyek gyanús, ne billenhessen a ladik.

Jó órája teljes sötétség volt, mikor a szívem csaknem kiugrott a helyéről, úgy beindult. Az összekeskenyedő ág felől, pontosan a csalim irányából, menekülő kishalak riadt spriccálását hallottam meg. Kezem szinte a horgászboton pihent, de csend lett ismét. Eltelt 5 perc, talán több is. Tenyerem már nyirkos volt az izgalomtól. Megint hallani véltem a kishalak menekülését, majd ugyanebben a pillanatban egy cuppanó-buffanó hang… Bár nehéz a kapásjelző karikám, nem is hallom, nem is látom mozdulni, mégis megrándul kezem alatt a súlyos horgászbot. Az én csalimra vágott rá, – villan belém. Kapás! Gyilkos erővel indítom a bevágást, két kézzel markolva a nyelet. Óriási súlyú ellenállásba ütközöm, melyet teljes erőből emelnék, de nem megy. Akadó, – mondanám, ordítanám, ám ebben a pillanatban rándul, húz a bot és kavargó loccsanás jön a hídroncs irányából. Megvan! Ő az, tudatosul bennem és minden idegszálam az akasztásra, a halra összpontosít. Villámgyorsan betámasztom a nyél alsó részét, mert alig bírom megfelelő szögben felfelé tartani. Rúg, ráng egy-két hatalmasat a bot, majd pillanatra könnyebbedik, felugrik a spicc, s én máris szedem fel a lazuló zsinórt. A következő húzás már folyamatossá válik, a part előtt haladva megindul kifelé a harcsa.

Jaj, Istenem! Mindjárt kiránt a csónakból! Jaj, csak most világos lenne! Leülnék, hogy jobban bírjam a húzást, de máris elvetem a gondolatot. Magasban kell tartanom a zsinórt. Egyre nehezedik a húzás. Rángva, akadozva nyeklik kezemben a horgászbot, mintha vízkavargást is hallanék a part irányából. Jaj, csak az akadók! Csak be ne akadjon a zsinórom!
Közben ismét, immár határozott örvénylést hallok, felloccsanó vizet, talán kitekeredett a farka? Húz, rángat engem is, egyre nehezebben tudom tartani, vészesen billeg a ladikom, fejemben cikáznak a gondolatok. El kellene tán kötnöm a csónakot? Engedjek a húzásának? Semmire sincs értelmes válaszom. Állok, görnyedek az iszonyú erő alatt, kapaszkodom a nyélbe. A hatalmas orsóm pedig: nyek, nyek, nyek, adagolja a zsinórt. Eddig azt gondoltam képtelenség, hogy ez a fék megszólaljon. Ha sok zsinórt levesz, az biztosan beakad valahova, így még inkább próbálom visszatartani. Valahol a part előtt, a lelógó, beszakadozó ágak között tombol. Rendes, tudatos mozdulatom nincs is, csak kapaszkodom a felszerelésbe, húzom, erőltetem valamiként. Ha lehet, fokról fokra nehezedik a nyél, mintha erősödne húzása. Bár rúg, tekereg a hal, mégsem érzem közvetlenül a jól ismert mozgását. Tudatosulni kezd bennem, zsinórom valószínűleg keresztül van keveredve mindenféle ágakon, azért ilyen nehézkes, azért olyan fura a hal húzása.

Holtágas harcsa

Mi lesz most? Ugye nem szakítasz? – hasítanak belém a kérdések. Húzó, emelő mozdulatom iszonyú súlyt érez, lüktet az eleven erő, de most már a bot érzem, biztos akadóban is lehet a vastag zsinór. Emelném a horgászbotot, de nem megy, már-már elviselhetetlenül nehéz a súlya, a hal húzásának ereje. A nyél közben párhuzamos lesz a vízzel, a holtág fekete, vészt jósló arcával. Kapkodni kezdek a karók kikötőzsinórjaihoz. Így nem mehet tovább, baj lesz. Ekkor egy pattanás, remegésszerű érzés fut fel a damilon hozzám, szörnyű sejtésem támad. Ráhúzok, emelek a nyélen és bár nehezen, de jön egy kicsit. Ebben a pillanatban tudom vesztettem. Szakított! Elment! Tartom a még súlyosnak mondható, de már nem eleven horgászbotot. Most már nem ránt, nem húz egy picit sem.

Hátha csak feltekeredett? – adnék reményt magamnak, ám fájdalmasan fel kell ismernem a valóságot: a harcsa nyert, eltépte az akadókba keveredett zsinórt. Lerogyok az ülésre. Szabályos kontaktust tartok a faágakkal, mert most már csak azoknak a súlyát érzem. Hiába húzom, immár nem is akar jönni. Végképp elkeseredem. Percekig tart, míg összeszedem magam. Lámpát gyújtok, végignézek a kanócon. Már most látom, az valóban beakadozott a harcsa menekülése közben. Az első faágak alól még kiemelem a damilt, a következők azonban már visszatartják. A botspicc vízbe turkálása hatásos, újabb tíz métert kiszabadítok, szedek fel az orsóra. Nagy nehezen elérkezem a zsinór végéig.  Vélhetően a horogkötésnél szakadt el. …
Két nappal később megtaláltam úszómat a parti akadókba simulva. Amitől tartottam is, az lett a vesztem, a kivédhetetlen akadók. Be kellett látnom, az öreg harcsa ellen, – mely ki tudja mekkora – abban a víz alatti sűrűségben semmi esélyem. Később, mert rajtam volt a nyár, más halak után néztem. Nem hallgatóztam, nem leskelődtem tovább a hídroncs fejedelme után. Jóska bácsinak persze elmeséltem, milyen esélytelen voltam, midőn összetalálkoztam halával. Az öreg mosolyogva summázta a dolgot: – Karcsi, én csak azt mondtam, hogy tudok ott egy nagyot, azt nem, hogy meg is lehet fogni.

És ezután jöttek az újabb tavaszok, szárnyra kelt az idő. Az a harcsa nagyon elhallgatott, az én öreg cimborám rekedtes köszönését sem hallhatom már többé. Néha manapság is ott ülök a régi göcsön, a kikötőben hallgatom, lesem a holtágat, a hídroncs környékét. Szeretem ott bevárni a sötétséget. Hallgatózom, de az utóbbi időben nem szólal meg senki. Nem üzen a vízről a hídroncs királya, sem a túlpartról az öreg barátom rekedtes hangja. Éppen tíz évvel ezelőtt, talán együtt hagyták itt a régi holtágat. Én azért a mostani tavaszok estéiben is ott érzem mindkettőjüket.

Kép és szöveg: Bokor Károly